Az épület olyan szempontból érdekes csak, hogy bizonyos értelemben rímel a kiállítási anyagra: épp olyan kalandos eljutni a főbejárattól a kiállítás bejáratáig, amennyire kalandos úton jutottak el a falakon lógó képek is az ismeretlenségből a talán legnagyobb presztízsű magyar kiállítóhelyre. Persze, ha valaki rögtön a Hunyadi udvar felől közelít, jó helyen lép a fotók közé.
S ha már jó helyen vagyunk, mielőtt a régi fotók elé állhatnánk, egy frissebb darab vezeti fel a tárlatot. Villányi Csaba és Salát Zalán Péter 2015-ös képe szerényen a Vaskapu utcai lomtalanítás fotója címet viseli. Ám az egyébként önmagában is erős kép lényege nem a lomtalanítás maga, hanem az ilyenkor szokásos törmelékhalmok között álló férfi portréja. Van benne valami majdhogynem hősies, talán a katonai kabát, vagy a melankolikusan távolba néző tekintet, illetve a kezében tartott hatalmas zsák miatt is. Nem patetikus ez a felvétel, de valahol mégis benne van a Fortepan-jelenség veleje. Tamási Miklós gyűjteményalapító látható rajta, a kezében tartott zacskóban pedig a zsákmány van, egy több száz képből álló, szó szerint az utcán heverő fotóhagyaték. A következő falon rögtön ebből a Vaskapu utcai hagyatékból látunk néhányat, mintha magunk is épp a fekete nejlonzsákban turkálnánk. Egyik-másik egészen remek fotó, és mindegyik külön-külön is érdekes. A képek készítője ismeretlen, a helyszínek nagyjából beazonosíthatók, a fotókon szereplő alakok bizonyára nagyrészt halottak már, semmit sem tudunk róluk, mégis úgy néznek ki ránk, s mi vissza rájuk, mintha közünk lenne egymáshoz. Van is, és éppen erről szól a kiállítás, és az annak alapjául szolgáló gyűjtemény is.
Török András helytörténész és a Fortepan egyik kulturális menedzsere írja a kiállítás anyagát bemutató remek kis albumban, hogy „a fotográfia nagy szövetségese közismerten az idő”. Nyilván ez az alapvető mozgatórugója a Fortepan-gyűjteményt övező lelkesedésnek is. Az eredetileg 2010. augusztus 20-án elindított online közösségi fotóarchívum az elmúlt kilenc évben valóságos múltrobbanáshoz vezetett. Hirtelen felértékelődtek a családi albumok, a lesajnált amatőr gyűjtemények, a hétköznapi pillanatokat elkapó képek. Az a kérdés, amelyet korábban joggal tehetett fel bárki az otthoni fotókat nézegetve, tudniillik, hogy kit érdekelne ez az egész, a Fortepan kevesebb mint egy évtizedes működése alatt kiderült, teljesen alaptalan. Tömegeket kezdett érdekelni, hogy egyik vagy másik képen ki szánkózik épp, ki fut az utcán, merre megy egy idegen autó egy távoli földúton. Ha az utóbbi tíz évben történt bármi jó, netán katartikus Magyarországon a kollektív emlékezettel kapcsolatban, a Fortepan létrejötte és tulajdonképpen közös albummá válása biztosan e ritka esetek egyik legjelentősebbje volt.
A gyűjtemény kezdetei egyébként a 80-as évekig nyúlnak vissza, ekkor kezdte összeszedegetni a kidobott fotókat és negatívokat Tamási és Szepessy Ákos még gimnazistaként. A szép lassan gyarapodó anyagból ötezer leválogatott kép került fel 2010-ben az internetre, ahol ma már több mint százezer fotó tekinthető meg és tölthető le mindenféle ellenszolgáltatás nélkül. A két kezdeti gyűjtő mellé azóta hatszáz adakozó társult, a lelkes amatőröktől és gondos örökösöktől olyan legendás fotósokig, mint például Urbán Tamás vagy Szalay Zoltán. Az anyag ma már gyakorlatilag felbecsülhetetlenül gazdag, ugyanakkor mégis remekül böngészhető a honlap keresőfunkcióin keresztül. Éppen ezért volt a mostani kiállítás legérdekesebb kérdése, tulajdonképpeni tétje, hogy egy erősen szűrt, statikus összeállítás mennyiben tudja továbbvinni a félig amatőr online gyűjtemény revelatív hatását. Egyáltalán miféle elrendezésben lehet egy ekkora korpuszból épkézláb válogatást készíteni?
Virágvölgyi István, a kiállítás kurátora láthatóan törekedett arra, hogy az online struktúra bizonyos mozzanatai a Nemzeti Galéria szigorú falai között is felbukkanjanak. Az átjárás keresése, még ha játékos formát ölt is, nem mindig termékeny az on- és az offline közeg között. Ebben az esetben ugyanakkor az átemelt online elemeket (tagekkel jelölt képek, kommentek, e-mailek) hatásosan ellenpontozzák a tárgyiasság olyan hangsúlyozott darabjai, mint a mérlegre állított negatív tekercsek vagy a földszinti terem közepén egy asztalra kiszórt, válogatatlan képanyag (amelyet épp a látogatók válogathatnak ki az offline interaktivitás jegyében).
A tárlat ezen túl hagyományosabb képet mutat: életkorok szerint tematikusan válogatva jelenik meg a kurátorok kedvenc kétszáz képe. Gyerekek, fiatalok, felnőttek és öregek – ez a négy csoport, amibe a privát felvételek szerveződnek, a termek közepén pedig külön válogatásban néhány egyedi anyag, így mások mellett a Jávor Istváné, Carl Lutzé vagy az említett Urbán Tamásé kapott helyet (az Uvaterv- vagy az MHSZ-archívumról nem is beszélve). Az életkori szelektálás önmagában talán nem lenne különösebben eredeti elképzelés, de azzal, hogy egy-egy csoporton belül az évszámok már keverten jelennek meg, mégis érdekessé tud válni ez a nézőpont. Virágvölgyi és kollégái tehát ügyesen kikerülik az áttekinthetetlen online anyag kényszerű fizikai térbe sűrítéséből adódó legfőbb csapdákat. Érdekes módon az egész vállalkozás legkevésbé izgalmas része épp az a számítógépes terem a tárlat végén, ahol magunknak keresgélhetünk az archívumban. Hiszen a Fortepanban az a jó, hogy nem kell a kutatáshoz múzeumba menni. Ez azonban nüansznyi kérdés csupán. Sokkal fontosabb, hogy az utóbbi évek legsikeresebb közösségi archívuma a maga jelentőségéhez passzoló, szórakoztató és továbbgondolásra késztető kiállítást kapott a Várban.
A kiállítás szeptember 29-ig látható a Magyar Nemzeti Galériában
