A tárgyaknak nincsen objektív, végleg elrendelt helyük a világban - habár aligha gondolnánk az ellenkezőjét, nem árt, ha tudatában maradunk ennek. A Frazon Zsófia által okosan megrendezett, múzeumpedagógiai céllal Joó Emesével együtt "működtetett" kiállítás hét témakörben mutat meg összesen harminchárom tárgyat (ami bőven elég, hogy másfél órára lekösse a nézőt). Elutasítja tehát még azt a minimális szabályosságot is, hogy témánként azonos mennyiségű tárgyhoz lehessen hozzárendelni a tárgyak típusba sorolását segítő szempontokat (természetes formát őrző, alig megmunkált használati tárgy, tömegtermék stb.)
Fotó: Sióréti Gábor
A rendhagyó jelleg eleme ez is: jelenkori közönséges - horribile dictu: műanyag - tömegcikkek sokkolják a látogatót, aki mívesen kidolgozott pártát és pruszlikot, rámás csizmát, festett parasztbútort, netán óceániai maszkot keres egy néprajzi gyűjteményben. Mindezek persze óriási mennyiségben megtalálhatók a raktárakban - évekbe telne valamennyit bemutatni a közönségnek -, most azonban nem ősi és még ősibb, szép és a "népi díszítőkedv" (ezen az elheverve fél könyékre támaszkodó subás pásztor ráérős farigcsálását szokás érteni) által még csinosabbá tett tárgyakat kell látnunk, hanem önmagukban sem egyértelmű funkciókat és az ellátásukra szolgáló eszközöket. Mindezt inkább a használat, a használó szubjektív értelmezése felől, ahonnan nézve például a "viselet" kifejezés semmivel sem illik jobban egy történetesen aprólékosan díszített "népi" ünnepi cipőre, mint egy átlátszó műanyag strandszandálra. Ebből a párhuzamból viszont máris kiviláglik a használat jelentősége: viselet-viselet, de a kétféle lábbeli másra való, miközben például a közlekedés címszó alá sorolt "ironga" vagyis csontkorcsolya inkább az egykori parasztfiatalok szórakozásra használt vagy sporteszköze volt, ugyanezt viszont eszkimókörökben a vadak üldözésére szolgált a jégen - igaz, az övék rozmáragyarból készült, a hazai meg csak ló- vagy marhalábszárcsontból. Mondhatni, természetes, hogy ugyanebben a szekcióban szerepel egy gördeszka is, amely viszont sportszerből (a hullámlovaglásra használt polinéziai szörfdeszkából) vált közlekedési eszközzé viszonylag szűk körben, ahol elterjedését követően a tömeggyártott termékeknél sokkal nagyobb elismerést érdemelt az egyedi alkatrészekből saját kezűleg összeállított példány.
Messzebb hatoló megfontolások kiindulópontjául is szolgál a kiállítás - például a táplálkozást reprezentáló tárgyegyüttes esetében, melynek korai kezdőpontján a kanalasgém csőréből készült kanál-villa áll - és itt mellékesen megtudhatjuk azt is, hogy a madarat egy időben az ország láposabb vidékein félig domesztikálták: a fészkéből korán kiszedve jól bírja a rabságot a többi baromfi nyilván kárörvendő módon baráti közösségében. A húsát ugyanis régebben még megették. Ily módon a csőre is (ha meg nem faragták) hulladékká vált - akárcsak a manapság elterjedt eldobható műanyag evőeszközök, amelyek ugyancsak ott szerénykednek egy finn hiúztőr (vagyis puukko) megtisztelő társaságában, alkalmat adva az eldobhatóságnak, ha nem is az apoteózisára, de bölcs tudomásulvételére, mint újfajta tárgyhasználatunk logikus következménye, eredménye. Be kell tehát látnunk, hogy a tárgyaink mi magunk vagyunk, ami másfelől nézve azt is jelenti, hogy mi lelkesítjük át őket: ami az egyik embernek egy halovány fényű, értelmetlen s idétlen mackólámpa, az a másiknak az egész gyermekkora az ide kapcsolódó ezer asszociációval. Neki aztán mesélhetnek a falábazatba csúsztatott "foklatartóról" és a beleszorított, világosságot adó vékony faforgácsokról, számára ez, ha bármi egyáltalán, csak távoli érdekesség marad. Ami az egyiknek a szűkös gyerekkor olcsó emléke, a pilleszék, az a másiknak nosztalgiát fakasztó ikon, ráadásul a francia dizájn másodvirágzását élő terméke.
Vagyis - és még egyszer - semmi sem biztos, a tárgyak múltja sem záródott le, és éppen emiatt a múzeum sem a befejezett múlt, a rögzített értelmezések színtere, hanem kérdezésre, kutakodásra való.
Néprajzi Múzeum, június 16-ig
