„Nem trianonoznak egyfolytában, annál okosabbak” – KissPál Szabolcs képzőművész

Múzeumot épített nacionalista ereklyékből, de Trianon centenáriumán nem pont úgy fognak hozzányúlni a témához, ahogy ő. Kiállítása folyamatosan utazik a világban, Magyarországon csak rövid ideig lehetett látni. Az irónia hatá­rairól, a kormány irredenta gesztusairól és a politikai művészet lehetőségeiről beszélgettünk könyve, A műhegyektől a politikai vallásig megjelenésének apropóján.

Magyar Narancs: Mióta gyűjtöd a magyarországi nacionalizmus ereklyéit?

KissPál Szabolcs: Kimondottan ennek a kiállításnak a kapcsán kezdtem el foglalkozni velük. Romániában nőttem fel, ott irredenta ereklyékkel kevésbé találkoztam. Amikor 2015-ben úgy döntöttem, hogy a nacionalizmussal foglalkozó trilógiám harmadik része tárgyi jellegű lesz, akkor kezdtem el ilyen tárgyakat gyűjteni, javarészt a Vaterán vá­sároltam. Beállítottam egy rendszerértesítést, ha „Trianon”, „revízió”, „irredentizmus” kulcsszavakkal felkerül valami a piacra. Később volt, amit célirányosan kerestem, vagy én alakítottam át, illetve magam is készítettem néhány tárgyat.

MN: Nagyon tetszett a Nagy-Magyarország alakú falióra, amelynek visszafelé járnak a mutatói. Azt hol szerezted?

KPSZ: Valamilyen Turánia vagy hasonló nevű üzletből. Nyilván eredetileg rendesen járt, kicseréltem az óraszerkezetet. Sokat nézegettem a nemzeti boltok vagy az Ecseri piac kínálatát, néha egyik tárgy hozta magával a másikat, például a cserkészethez köthető relikviák esetében.

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Lehetne átfedés a kiállításod anyaga és a Nemzeti Múzeum gyűjteménye között?

KPSZ: Tárgyak szintjén nyilván, de a kontextus más lenne. Az én gyűjteményemből egy lelkesítő, romantikus nacionalista kiállítást is lehetne csinálni, ha lecserélnék a szövegeket. Amikor elkészült a kiállítás, szerettem volna, hogy valós múzeumi térben legyen bemutatva. Felmerült, hogy esetleg kiállíthatnám a Néprajzi Múzeumban, de egy ott dolgozó barátom azt mondta, hogy valóban remek lenne, viszont három ember állásával játszanék.

MN: Hogyan mutatják be a Horthy-korszak tárgyi kultúráját vagy kifejezetten az irredentizmus tárgyi emlékeit a nagy állami múzeumok reprezentatív kiállításai?

KPSZ: Az utóbbi évekből nem emlékszem ilyen jellegű kiállításra. Különböző oldalak, intézmények máshogyan értelmezik a Horthy-rendszer keresztény-nacionalista karakterét. Feltehetőleg Trianon centenáriumán fogunk látni a témába vágó kiállításokat. Nem hiszem, hogy a revízió története kritikus értelmezés tárgya lesz, mert a kormányzat aranykorként tekint a két világháború közötti évtizedekre.

MN: Milyen lépésekben építetted föl A műhegyektől a politikai vallásig teljes anyagát?

KPSZ: 2012-ben kaptam felkérést Londonból, hogy vegyek részt az elkészítésében egy Zootopia című kiadványnak, amely állatkert-építészettel foglalkozott, illetve azzal, hogy abban hogyan tükröződnek a nacionalista ideológiák. Az állatkerti műhegyekkel kezdtem el foglalkozni, így keletkezett a mostani kiállítás első videóművének korai változata, amely a budapesti állatkert Nagysziklájának történetéről szólt. 2014-ben már azzal pályáztam egy németországi ösztöndíjra, hogy ezt a videóművet szeretném kibővíteni. Elkészítettem a dokufikciós videósorozat második részét a turul legendáról, a tárgyak köré épülő harmadik rész viszont másfajta munkát igényelt. Rengeteg tanulmányt olvastam hozzá, óriási anyag gyűlt össze, majdnem maga alá is temetett. Strukturálnom kellett az anyagot, így született meg a fiktív régészeti lelet ötlete.

MN: Nálam más hatást ért el a két videómű, illetve a kiállítás. A videókból süt az irónia, ami része a kiállításnak is, de az utóbbi sokkal megrendítőbb a magyar zsidósággal kapcsolatos tárgyi emlékek, illetve a Rosemberg Sárika és egy Tamás nevű fiú kapcsolatáról felépített narratíva miatt. Alkotóként és kutatóként hogyan viszonyulsz a teljes anyaghoz?

KPSZ: Valóban az első videóban a legtöbb az irónia, míg a kiállítás harmadik, tárgyi részében rejtettebb. Megrendített, amikor rábukkantam Tamás képeslapjára, amit Sárikának írt. Innentől kezdve finomabban kellett kezelnem az iróniát, az inkább a tárgyleírásokban jelenik meg. Úgy akartam felépíteni ezt a „pszeudomúzeumot”, hogy valóban múzeumi aurája legyen: ne hahotázva menjenek rajta végig az emberek, hanem egy múzeumi történeti narratívát kövessenek. A videók meseszerűek, a múzeumi tér viszont igényelte a komolyságot.

MN: Kitaláltál egy történetet egy ládáról és egy hátizsákról, amelyekben „megtalálták” a kiállított tárgyakat. Miért volt fontos neked, hogy a múzeumi részbe is fikciót vigyél?

KPSZ: Egyrészt a kiállítás egysége miatt, a két videó is használ fiktív elemeket, műfaját tekintve a teljes mű dokufikció. A harmadik részben a fikció leginkább a gyűjtemény előtörténetében jelenik meg. Tamás és Sárika élettörténetéről – az egymásnak írt képeslapon és azon kívül, hogy Sárikát deportálták – nem sokat tudunk. Másrészt a fikció révén akartam körülírni a politikai vallás sajátosságait, így adta magát, hogy a fiktív régészeti leletet a Pilisben találják meg, ahol például Szörényi Levente tényleg fenntart egy ásatási helyszínt. A magyar őstörténet, a sámánizmus, a szinkretikus népi katolicizmus narratíváiban rengeteg fikció van. Az én művészeti stratégiám az ellenfikcionalizálás: azért vetek be fiktív elemeket, hogy leleplezzem a történeti narratívák hasonlóan fiktív jellegét.

MN: Magyarországon egyedül az OFF-Biennalén, a Politikatörténeti Intézetben volt látható a kiállítás. Nehéz volt helyet találni ennek az anyagnak?

KPSZ: Nagyon. A 2016-os oldenburgi megnyitó után kezdtük tervezni, hogyan kerülhetne Magyarországra a kiállítás, már akkor lehetett látni, hogy ez nem lesz egyszerű menet. Elég komplex a mű, összetett infrastruktúrát igényel. Én 2012-ben megszakítottam a kapcsolatot a nagy múzeumokkal, máshol pedig nem nagyon volt helye ennek az anyagnak. A Kiscelli Múzeummal folytak tárgyalások, ahol korábban, a Privát nacionalizmusok kiállításon vetítették is az egyik videómat. 2017 tavaszán aztán megüzenték a Budapesti Történeti Múzeumból, hogy nem szeretnék, ha az ő intézményükben kapna helyet a kiállítás. Még a Közös Ország Mozgalom Agórája is szóba került, de az a tér sem volt alkalmas a befogadására. Eközben sokáig az sem volt egyértelmű, hogy az OFF-Biennale keretében megvalósítható-e a kiállítás. Végül egy-másfél hónappal a kiállítás előtt került a képbe helyszínként a Politikatörténeti Intézet, és befutott a Goethe Intézet anyagi támogatása.

MN: A Trianon-nosztalgiát vagy az irredentizmust lehet sületlenségnek tartani, de a rendszerváltás után egyértelművé vált, hogy van rá igény. Az utóbbi pár évben viszont mintha csökkent volna az érdeklődés az ilyesmi iránt. Mennyire és milyen formában van jelen Trianon ma a köztudatban?

KPSZ: Egyetértek, hogy például a MIÉP éveiben, illetve a Jobbik felfutásának idején többet hallottunk Trianonról. A kérdésnek viszont két szintje van: hogyan jelenik meg a hétköznapokban, illetve a politikai retorikában? Az, hogy június 4. 2010-ben nemzeti gyásznappá nyilváníttatott, jelezte, hogy a magyar kormányt foglalkoztatja ez a téma. De nem trianonoznak egyfolytában, annál okosabbak. A napokban zárult le az RMDSZ őshonos kisebbségek védelmét célzó, európai szintű kezdeményezésének aláírásgyűjtése, amit a kormány kiemelten támogatott. Ma tehát a hétköznapok szintjén inkább csak egy szubkultúra tagjai fejezik ki nyíltan, milyen fontos nekik Trianon. Viszont a nemzeti boltok működéséből egyértelmű, hogy erre továbbra is szélesebb kereslet van. Ott főként Trianonnal és az irredentizmussal, másrészt az ősmagyar mítoszokkal kapcsolatos tárgyakat lehet kapni.

MN: A kiállítás tárgyleírásaiból, kísérőszövegeiből egyértelmű, hogy kritikusan viszonyulsz a Trianon-kultuszhoz és a kormányzat Horthy-vonzalmához. Mennyi esély van rá, hogy ez az anyag olyanokhoz is eljut, akik a politikai térfél másik oldalán állnak?

KPSZ: Szeretném, ha elindulna valamiféle párbeszéd. Korábban Gulyás Márton is szervezett beszélgetést Trianonról, de a párbeszédképes jobboldali értelmisé­gieket neki sem igazán sikerült bevonnia, ezért én sem tettem erre különösebb erőfeszítéseket. De nem akartam kifigurázni vagy megalázni senkit, a legtöbbször történeti tényeket mesélek el, kapcsolatokat teremtek. Nem hiszem, hogy a jobboldaliak felháborodtak volna a kiállításon. Nem is bizonyos emberek hitével van bajom, azt vizsgálom, hogyan manipulálják ezeket az ideo­lógiai konstrukciókat politikai eszközökkel.

MN: A kiállítás katalógusa háromnyelvű, de nemcsak a bemutatott művek kötődnek szorosan a magyar múlthoz, hanem az aktuálpolitikai kiszólások is feltételeznek ismereteket a jelenlegi magyar politikai rendszerről. Mennyire érthető a munkád nemzetközi kontextusban?

KPSZ: Igen, megjelent egy háromnyelvű kiadvány, ami katalógus, történelemkönyv és regény keveréke. Úgy láttam, a munka nemzetközi kontextusban is meglepően jól érthető. Tudtam, hogy elsősorban Németországban lesz kiállítva az anyag, akkor még nem is reméltem, hogy Csehországba, Romániába, Írországba vagy Észtországba is eljut. Már 2012 környékén, amikor három éven át aktivizmussal foglalkoztam, fel akartam hívni a nemzetközi közvélemény figyelmét az illiberális demokrácia gondolatára, történeti hátterére. Úgy láttam, Magyarország laboratórium, ahol egy ijesztő identitáskonstrukció kikísérletezése folyik. Ezért a kiállítás kísérőszövegeit is eleve úgy írtam meg, hogy ez a jelenség kulturálisan lefordítható legyen a külföl­diek számára. És párhuzamok mindenhol vannak: Észtországban egy olyan kiállításon szerepel éppen a mű, ami a százéves függetlenségről szól, Írországban pedig a katolicizmussal párosuló kelta druidizmus idézi az ősmagyar, sámános hitet. A célom az volt, hogy egy európai történetet meséljek el egy magyar esettanulmányon keresztül.

MN: Marosvásárhelyen születtél, Kolozsvárra jártál egyetemre. Ma is rálátsz a romániai kulturális viszonyokra? Az a fajta politikai művészet, amivel te foglalkozol, hol kaphat nagyobb teret?

KPSZ: Már 25 éve elköltöztem Romániából, nem sok minden köt oda. Emiatt kevésbé látom át az ottani viszonyokat. Színesebb a politikai paletta, nagyon sok szereplő van, köztük a kisebbségi képviseletek. A politikai művészetnek nagyobb tere van, mint Magyarországon, mert létezik a közpolitikai cselekvés hagyománya. 1989 előtt az volt a mondás, „a puliszka nem robban”, a románok úgysem kezdenek semmit a rendszerükkel. Utána mégis megtörtént a romániai forradalom, azóta bizonyos botrányos kormányzati események után tízezrek mennek ki simán az utcára, és el is érnek változásokat. Azért is hagytam abba az aktivizmust, mert azt láttam, nemcsak az én lelkesedésem fogyott el, hanem a magyar társadalomé is. 2012-ben még nagyobb kormányellenes tüntetések voltak itthon, ezek fokozatosan egyre jelentéktelenebbé váltak. A politikai művészetnek szüksége van befogadó társadalmi kontextusra. Ma Romániában ez inkább adott, mint Magyarországon.

MN: A Magyar Képzőművészeti Egyetemen tanítasz, mely intézmény két dolog miatt került be mostanában a hírekbe: a forráshiányai miatt, meg azért, mert Csanádi Judit, az előző rektor nyílt levelet írt Áder Jánosnak, hogy ne írja alá a lex CEU-t. Milyen most a hangulat az egyetemen?

KPSZ: Egységes hangulatról nem beszélhetünk. Az egyes tanszékek művészeti és politikai nézeteiket tekintve is különböznek egymástól, és általában kevés köztük a kommunikáció. A kancellária intézménye persze minket is fojtogat, elmondhatatlanul bürokratikus és lassú bármit is elintézni, amihez pénz kell. De az intermédia tanszéken egyelőre azt és úgy taníthatok, amit és ahogy akarok. Remélem, ez így is marad.