Míg a Bosch-kiállításért tömegek zarándokoltak el a Szépművészeti Múzeumba, Domenikosz Theotokopulosz (1541–1614) életműve szemlátomást kevesebb nézőt vonz; mintha El Greco művészete egyszerre lenne túl vallásos, de mégis túl „modern”, ikonográfiai szempontból konkrét és mégis megfoghatatlan.
Egy nemzet kulturális identitását a lokációja mellett leginkább a nyelv határozza meg, eszerint értelmezhető a Koreai Kulturális Központ (KKK) két időszaki tárlata is. Az egyik a koreai ábécé és írás történetét, változatos interpretációit, míg a másik a Frankel Leó úti székházuk és környéke helytörténeti érdekességeit tárja fel.
A világ sosem volt túl biztonságos hely, ám napjainkban annyi krízishelyzet adódik, hogy a művészet is a gondozás, a gondoskodás fogalma és gyakorlata felé fordult.
Mennyi minden történt a képzőművészetben az altamirai barlangrajzok és Banksy graffitijei között eltelt idő alatt?
Ismert alkotók, köztük Bukta Imre, drMáriás, Ef Zámbó István művei jelenítik meg az ünnepet.
A kiállítás központi témája a vidéki Magyarország ikonikus épülete, a sátortetős és négyzetes alaprajzú, elsősorban a tömeges lakásigény kielégítésére szolgáló háztípus.
Első lépésként úgy védekeznek a rongálások ellen, hogy üveglap mögé teszik a műalkotásokat.
A 20. század elején induló modernista művészeti irányzatok szinte kivétel nélkül hirdették a gépek kultuszát: a fejlődés, a jövő kulcsát látták a mechanikus és ipari szerkezetekben, amelyek idővel művészetük inspirációforrásaivá, sőt, eszközeivé és tárgyaivá is váltak. Mi maradt mindebből technológia és információ vezérelte (sőt inkább uralta) korunkra, amelyet sokszor a poszthumán és antropocén kifejezésekkel írunk le?
A Fészek Művészklub nyilván látott már szebb napokat is, bizonyára az alapító Benczúr Gyula vagy Lechner Ödön is felvonná a szemöldökét, látva, hogy hová jutott százhúsz év elteltével a bejáratánál most épp tortillacsipszet árusító épület.
Nem illik fülszöveget idézni, most kifér az egész. Tarr Béla jegyzi, és ennyi: „Ajánlom.”
