Magyar Narancs: Hogyan talált rá a stílusára?
Bak Imre: Nem olyan egyszerűen csöppentem a művészet világába, sok-sok tanulással és információgyűjtéssel járó, hosszabb folyamat vezetett odáig. Egy politikailag, művészetpolitikailag is nehéz időszakban, 1963-ban végeztem a Képzőművészeti Főiskolán, ahol semmit nem tanultam. Nagyon konzervatív volt az oktatási rendszer, amelyre a politika is rányomta a bélyegét. De két évfolyamból megpróbáltunk önképzőkör jelleggel informálódni, kapcsolatot építeni a 20. századi modern magyar művészet még élő tagjaival, akik aztán segítettek nekünk elindulni a helyes irányba. Amikor már végeztünk, Molnár Sándor kollégám lakásában találkoztunk, és folytattuk a munkát. Sikerült megismerkednünk az úgynevezett Európai Iskola mestereivel is, például Korniss Dezsővel, Bálint Endrével, Lossonczy Tamással, Gyarmathy Tihamérral, akik a háború előtti modern magyar művészetet képviselték. Visszavonultan éltek, de szívesen tanítottak bennünket, nemcsak a hazai modern, hanem valamelyest a 20. századi nemzetközi művészetről is. Amikor aztán 1964-ben sikerült megszereznem az első útlevelemet Nyugat-Európába, ezeket az alapokat kiegészíthettem a múzeumok, kiállítások megtekintésével. Korábban a szomszédos országok, Csehszlovákia, Lengyelország frissebb művészeti légkörben dolgozó művészeivel építettük a kapcsolatokat.
Nyugat-európai körutazásaim során Nádler István volt a társam. Londonban, a Tate-ben láttam egy, az 1954–1964-es időszak aktualitásait átfogó kortárs művészeti kiállítást, ami fordulópontot jelentett számomra. Onnan Párizson keresztül Velencébe mentem, ahol épp biennálé volt, s az amerikai és angol pavilonban találkoztam a Londonban látott mesterek munkáival. A következő évben, pénz nélkül, autóstoppal utazva, teljesen véletlenül Stuttgartban megismerkedtem azzal az akkor nemzetközileg jegyzett, fontos német galéria képviselőivel és művészeivel, akik az előző évben Londonban és Velencében megismert alkotókkal foglalkoztak. Ezek az egymásra rakódott élmények ösztönösen egy bizonyos irányba tereltek művészileg. Körvonalazódott bennem egyfajta stílusvilág. Az is kiderült, hogy megfelel az alkatomnak a’60-as években intenzívvé váló figuratív pop-art irányzat elvont absztrakt változata, a hard edge és a colour field. Ugyanaz a felfogás, világlátás, művészeti világ jelent meg a figuratív és a nonfiguratív, vagyis nem ábrázoló stílusokban. Festettem ennek jegyében néhány képet, amelyeket az egyik Stuttgartban megismert német barátom elvitt a galériájába.
MN: Milyen visszajelzést kapott?
BI: A galéria meghívott bennünket Nádler kollégámmal egy kiállításra. 1968-ban, Magyarországról, a vasfüggönyön innen belecsöppentem egy olyan művészeti helyzetbe, amilyen egyébként a normális, csak nálunk teljesen különleges és szokatlan. Akkor még mindig csak 29 éves voltam. Már a főiskolán elhatároztuk, hogy nemzetközi mércékkel is mérhető művészetet kell csinálnunk. Stuttgartban kiderült, hogy sikerült, így további kiállítási lehetőségek adódtak.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
