Kiállítás

Hiba a szárítókötélen

Végül is autonóm – Gink Sára

  • Mayer Kitti
  • 2022. november 9.

Kritika

A Fészek Művészklub nyilván látott már szebb napokat is, bizonyára az alapító Benczúr Gyula vagy Lechner Ödön is felvonná a szemöldökét, látva, hogy hová jutott százhúsz év elteltével a bejáratánál most épp tortillacsipszet árusító épület.

A MOME hallgatóinak közel egy éve bemutatott, az 1972-es, dizájntörténeti mérföldkőnek számító „Magyar design (10 kísérlet)” című kiállítás előtt tisztelgő anyaga mintha jelezné, hogy végre itt is fény gyúl az alagút végén. Gink Sára mostani kiállítása is ezt támasztja alá. Értékes és izgalmas tartalom vár ránk, ha legyőztük a kezdeti közegellenállást.

A fiatal médiaművész témája szorosan kapcsolódik a Fészek történetéhez és tereihez. Gink ugyanis – aki nemcsak vizuális kommunikáció, de művészetterápia szakon is tanult – egyéni munkamódszerével a klub és a hozzá köthető textiltervezők kapcsolatát kutatja már évek óta. S ebbe a kutatási folyamatba ad most betekintést. A klasszikus kiállításokhoz képest itt nem egy letisztázott anyaggal van dolgunk. Ez itt nem végeredmény, hanem az idő egy kimerevített pillanata.

Gink mintha egy pause-gombot nyomott volna meg: egyszerre mutat sokat és keveset, jó érzékkel villantva fel a kutató szakember vizsgálódásának részleteit egy viszonylag szűk térben, miközben fontos életművekről (Bajkó Anikó, Lévai Nóra, Nagy Judit, Pápai Lívia, Gulyás Kati, Kelecsényi Csilla, T. Doromby Mária), megkerülhetetlen szakemberekről (Molnár Éva, Fitz Péter) és személyes, női történetekről is mesél. Ami a látogató előtt máshol rejtve marad, Gink szégyenérzet nélkül mutatja meg a hibának gondolt kulisszatitkokat (az asztali számítógép képernyőjén megjelenő figyelmeztető jelzést, megfakult és összefirkált kartotékok nagyításait), amelyek minden valamirevaló kutató archívumának félt­ve őrzött kincsei. De fontos: nem esik túlzásba, éppen csak egy levegővételnyi szünetet enged a befogadónak a szárítókötélre csíptetett pausz- és fotópapírok lapozgatása közepette. Egyszerre ismerjük meg nemcsak a kísérleti textilművészet terén tevékenykedő ipari munkásnők életét és munkáját, de Gink kutatói-tervezői attitűdjét is.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit.