Interjú

„Nem volt terv”

Aatoth Franyo képzőművész

Huszonkét éves korában hagyta el az országot, jelenleg Thai­földön van a műterme. Minden munkája – bár a formák, a színek és olykor a médium is változnak – az ember, az emberség helyét keresi a szűk és a tágabb környezetben. Művészetről és hazáról beszélgettünk Messengeren, egy kalandos életút történeteinek a keretében.

Magyar Narancs: A legelső – nem hivatalos – kiállításod egy Nárcisz utcai lépcsőházban volt.

Aatoth Franyo: Tizenöt éves koromban kezdtem el aktívan festeni. Kenneth Roberts könyvét, az Északnyugati átjárót olvastam akkoriban, és mélyen megindított, ahogy a hős Kanadán végigutazva rajzolta az indiánokat. Ennek hatására vettem egy pasztellkészletet, és annyira beindultam, hogy minden időmet kitöltötte az alkotás. Egy, a házunkban élő orosz barátom, a 14 éves Göller Lóri elhivatottságomat látva felvetette, hogy szervez nekem egy kiállítást a házban, azaz a gyönyörű lépcsőházban. Átadtam neki a képeket. „A kiállításokon a képek be vannak keretezve” – nézett rám csalódottan. „Honnan szerezzek kereteket?” – kérdeztem én. Megoldottuk: egy másik haverral vasárnap bementek a Németvölgyi úti általános iskolába, leszedték a címereket és a Lenin-képeket, hoztak vagy negyven keretet. 1970-ben jártunk, nagy szerencsénk volt, hogy nem kaptak el. Betörés, a népi demokrácia szimbólumainak megtiprása: simán kimerítették a huliganizmus és a szovjetellenesség kategóriáit. Sajnos ezek a képek már nincsenek meg, egy padláson megsemmisültek. Festettem, ami eszembe jutott, elképesztő lendülettel, ám egy ponton ráébredtem, hogy el kell mennem tanulni. Az V. kerületben, a Magyar Néphadsereg Képzőművészeti Alkotókörében kezdtem, ahol Matzon Frigyes tanított, olykor bejött Barcsay Jenő is segíteni, korrigálta a munkáinkat. Később átmentem a Dési Huber Körbe, ahol sok barátommal dolgoztunk együtt, Mata Attilával, Soós Tamással, Pálfi Gyurival a közös műteremben, Tamás Ervin irányításával. Ám egy idő után nehezen viseltem az ország szűk levegőjét.

MN: Párizsba azzal a tervvel mentél, hogy vissza sem jössz?

AF: Nem volt terv. Önként jelentkeztem katonai szolgálatra, mivel akkor ez volt az egyetlen módja annak, hogy útlevelet kapjak az akkor még szokásos harmincnapos kint tartózkodásra. Egy észak-afrikai csavargás után már négy hónapja voltam Franciaországban, amikor egy barátom bemutatott egy magyar művésznek, hátha találunk együtt valami megoldást. A művész Vásárhelyi Győző volt, ismertebb nevén Victor Vasarely. Októberben jártunk, Győző úr azt javasolta, menjek haza, mert szenvedni fogok a honvágytól. Ajánlotta, hogy ő január végéig elintézi a visszatérésemet magyarországi kapcsolatai révén. Természetesen Hegyeshalomnál rögtön elvették az útlevelemet, és a Maros utcai rendőrségre irányítottak, ahol tájékoztattak arról, hogy többé nem hagyhatom el az országot. Később, január 5-én megjelent nálam egy motoros futár a Művelődési Minisztérium részéről, és kedvesen közölte, hogy befáradhatok az útlevelemért. Az ügyintézőm – máig emlékszem a nevére, Hivatal Ervinnek hívták – ferdén nézett rám, úgy kérdezte: „Maga milyen kapcsolatban van Vasarelyvel? Mert ő minden felelősséget vállalt magáért.” Azt feleltem, baráti a kapcsolatunk. És az évek folyamán valóban azzá is vált. A folyosó végén pedig megkaptam az úti okmányt, a szokásos egy helyett öt kiutazási ablakkal. Ezzel az útlevéllel kétszer utaztam, majd egy nap megjelent egy barátom, aki segítséget kért közös ismerőseinkre hivatkozva – kiknek a letartóztatás réme lebegett a fejük felett –, végül az én útlevelemmel segítették ki őket Magyarországról. Teltek a napok, majd húsvétkor Győző úr megkérdezte, nem mennék-e haza. Karácsonykor rákérdezett megint. Végül elmondtam neki a történteket, amire csak ennyit mondott: „Franyókám, most már én mondom, hogy ne menj haza.” Tíz évig nem is jöttem, csak miután megkaptam a francia állampolgárságot.

MN: Az első komolyabb, azaz immár hivatalos kiállításod már Párizsban volt, Cziffra György, a nagyszerű zenész és művészettámogató szervezte.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."