Magyar Narancs: A Barcelonában készült sorozatod központi eleme a víz, illetve a vízneműség. Mindez – főként az erőteljes színeivel – nagy váltást jelez a korábbi anyagaidhoz képest. Miért mentél Barcelonába?
Bánki Ákos: Elfogyott körülöttem a levegő itthon, úgy éreztem, hogy vákuumba kerültem. Kusza, zavaros beszédet érzékeltem magam körül, fontos volt, hogy egy időre kiszakadjak mindebből. Tíz hónapot töltöttem kint végül. Előtte fehér képeket festettem, krétával beporozott kézzel dolgoztam, hatalmas vásznakon. Ezáltal kiüresedett körülöttem minden szín, szinte elnyelt, magába szippantott ez a fehér tér. Innen kellett újrakezdenem és visszatalálnom a festészetem régi erejéhez, és Barcelonában új energiáim támadtak. Lett időm arra, hogy erőimet, valamint a körülöttem lévő világot elrendezzem magamban, és ez a figyelem az új alkotásaimban is megmutatkozik. Kicsi, sűrű és rendkívül koncentrált képeket készítettem ott, amelyeken úgy játszom a színekkel, az anyaggal, tehát magukkal az érzékekkel, mint még soha ezelőtt. Kint ki tudtam zárni a zajt, azaz a sok fölösleges információt, ami Budapesten megállíthatatlanul, kontrollálatlanul zúdul rám. Hazatérve azonban szép lassan visszarendeződtem ugyanabba az állapotba, mint amelyikből elmenekültem. Mégis: új élményekkel töltekezve új kiindulópontról tudtam folytatni az alkotást.
MN: A Budapest Art Factoryban készültek a legújabb műveid. A két anyag mintha az eltávolodásodnak és a visszatérésnek a passióját járná körül. A közös cím, a Flūmen (folyó, folyam) mit szimbolizál, megnyugvást, esetleg átmenetiséget?
BÁ: Épp ellenkezőleg. Azt jelenti, hogy nincs menekülési útvonal, a két város koordinátái nem jelölhetnek ki semmiféle nyugvópontot. A mozgás, a tapasztalás és az élmény folyamatos, az élet, akár egy folyam, hatalmas energiákkal teli áradat, amelyet olykor uralhatsz ugyan, de maga alá is tud gyűrni. És a váltás néha nagyon rövid időn belül is bekövetkezhet. A képeken ennek a viszonynak a változása követhető le.
MN: A tér mintha kísérleti terep lenne számodra.
BÁ: A kettő elválaszthatatlan. Nem véletlen, hogy a legnagyobb élményem Mark Rothko festészete, aki az anyagtól elválaszthatatlan színnel és felületekkel hozta létre vásznain a szubjektív teret. Alkotás közben én is a szubjektív tér megalkotására törekszem, amivel a befogadó felé sugározhatom a saját, belső élményeimet. A barcelonai sorozatom horizontális tagoltsága talán még párbeszédben is állhat a mester képeivel. Rothko is önmagát, az életet, a szubjektumot kereste, amíg fel nem adta ezt a lehetetlen vállalkozást.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
