Interjú

„Papucsállatkák”

Attalai Zita cipőszobrász, cipőtervező

A cipőszobor kisplasztika, térelem, falra akasztható vagy kirakható a nappaliba díszként. A műfaj úttörőjét magas rüsztű nőkről, a papucsuniverzum lényeiről és az erotikus cipőkről is kérdeztük.

Magyar Narancs: Hosszú idő után sikerült hordható cipőszobrokat tervezned. Rátaláltál a kaptafára?

Attalai Zita: Igen, pontosan. Egy cipődizájnernek ismernie kell az adott országra jellemző női lábméreteket, azt a speciális lábkarakterisztikát, amely szerint elkészítheti a megfelelő kaptafát, mert egy modell sikere ezen a sokszor mérnöki pontosságot igénylő összetett tervezői munkán múlik.

MN: A magyar nőkre mi jellemző?

AZ: Sokuknak magas a rüsztjük, és szerencsére kevés közöttük a lúdtalpas. Magyarországon sok szép lábú nő van, inkább erőteljes, izmos alkatúak, és a lábméretük is nagyobb. De az emberek egyébként is egyre magasabbak, és míg húsz évvel ezelőtt többnyire 36-os vagy 37-es méretű cipőket hordtak a nők, manapság két, három számmal nagyobb az átlagméret.

MN: Neked a cipő mindig műtárgy volt?

AZ: Egyfajta kisplasztikának látom. Olyan nekem, mint egy kocka vagy egy stilizált téglatest, ugyanúgy hat oldala is van. És abszolút alkalmas arra, hogy a felületeit külön-külön is megdolgozzam. Van eleje, hátulja, belső és külső oldala, alulról és felülről anyag veszi körbe, sőt még a bélésre is külön kell figyelni.

MN: Az új kollekciódat geometriai formakísérleteknek nevezed. Magas sarkú kis papucsok ezek: fürtökkel, op-art mintás díszítőkkel. De a korábbi cipőid is többnyire ilyen papucsszerű topánkák voltak. Miért vonzanak a papucsok?

AZ: Utálom, amikor egy cipőnek a sarka bántja a lábat. Ezt a kéregrészt egyébként is nagyon nehéz úgy megcsinálni, hogy ne legyen túl magas vagy túl alacsony. Mindenkinek más formájú a sarokcsontja, máshogyan feszül az Achilles-ina. Én, ha tehetem, sarok nélküli, nyitott kérgű cipőket tervezek. Egy felnőtt lábnak nincs már annyira szüksége a szoros tartásra sem.

MN: Cipőszobrokat az Iparművészeti Főiskola befejezése után kezdtél el tervezni. Ez egyfajta menekülés volt, miután felszámolták a hazai cipőgyártást?

AZ: A rendszerváltás után fokozatosan szűntek meg a különböző szövetkezetek, néhány év alatt felszámolták a hazai könnyűipart, és egyszer csak azt vettem észre, hogy nincsenek megrendelések, megbízások, megszűnt a gyári tervezőmunka. Ekkor ismertem meg Roger Vivier francia divattervező extravagáns tűsarkúit. Pont jókor talált rám az ő világa. Az ötvenes évektől a Dior háznak dolgozott és kifejezetten sokkoló, merészen kifelé és befelé hajló cipősarkakat tervezett. Az emberek a cipői láttán kétségesnek találták nemcsak a járást, de az állást is bennük. Teljesen padlót fogtam tőle; és beindította kreativitásom. Hamarosan lett is egy saját műtermem, ahol elkezdtem tervezni a cipőszobraimat.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk