Képzőművészet

Június végén zárt a Kis Varsó (Gálik András-Havas Bálint) kiállítása a gondolkodásmódjukkal rendkívül kompatibilisnek tűnő varsói BWA galériában, ahol a modernizmus örökségének tárgyi reprezentációja a rájuk jellemző finom konceptuális minimalizmuson keresztül jelent meg.

A Gogol utca 32. parkolójában a gyanútlan sétáló méretes robottal találja szembe magát. Valódi mivoltára csak mélyreható vizsgálódás után derül fény; hivatalosan ő az egykorvolt asztalosműhely ipari elszívója, röviden portorony. Gyakorlati funkciója már nincs, robotunk a hajdani IKV-telepen álló Agóra formás hátsóját felügyeli. A nyári napsütésben szikrázóan fehérlő épület négy intézmény otthona, emellett a város legfrissebb, több szempontból is izgalmas építészeti beruházása.

A Szépművészeti Múzeum szép kiállítása, a Bodor Kata által válogatott és rendezett anyag a radikális pesszimizmusban fürdőző Egót mély elégedettséggel töltheti el: az idő senkinek sem dolgozik, csak magának, mondhatjuk a 20. század elejének osztrák vagy inkább nyugat-közép-európai művészete fölhabzása láttán bánatosan, de objektíven. A Monarchia - vagy a szemtanú Karl Krausszal szólva az emberiség - végnapjai pompás halálképekben rögzülnek meg a fekete térben az örökkévalóság számára, hogy aztán majd később, a század folyamán időről időre újabb és újabb totentanzok jeleníthessék meg a drámát más és más terekben.

"Nem plakátkiállítás" - szögezi le az első és második ránézésre kifejezetten plakátkiállítás benyomását keltő összkép előterében álló hirdetőoszlopon (vagyis kifejezetten plakátok kihelyezésére szolgáló tárgyon) olvasható szöveg.

A legtöbb kisgyerek imád rajzolni - hat-hét éves koromban naponta gyártottam a szebbnél-szebb ruhába öltöztetett királykisasszonyokat -, de mire kijárja az általános iskolát, képzeletét gúzsba kötik a rajzórák kötelező feladatai, a kocka, a gúla vagy a kúp élethű reprodukálása, esetleg a perspektivikus ábrázolás elsajátítása.

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért is kell írni két, Magyarországon jószerivel ismeretlen, fiatal és ráadásul nem is magyar művész közös kiállításáról.

2013-ra elviselhetetlen és befogadhatatlan léptékűvé duzzadt a Velencei Biennále, amely az egykori, 19. századi nemzeti reprezentáción alapuló koncepció helyett a globális jelenlét kiterjesztésére törekszik.

A Milánóban született moldáv művész több mint tíz éve él Budapesten - e három tényből nem nehéz arra következtetni, hogy Tinei munkái az identitás kérdéseivel foglalkoznak. Bár ez első pillantásra ijesztőnek tűnhet, sok és sikeres egyéni kiállítása - például Párizsban, New Yorkban vagy Athénban -, illetve gyűjtőinek száma arra utal, hogy a művész alkotásai ennél többről "szólnak".

Megszelídített hiénák, albínók, AIDS-ben elhunytak, meztelenül pózoló öreg testek, bírák és a nigériai filmipar különlegességei érkeztek a Ludwig Múzeumba. Meg persze még ezernyi más dolog, amit egy Fokvárosban született és azóta is ott élő fotós lát Afrikából.

A Bassár el-Asszad szíriai elnök rezsimje ellen 2011 márciusában kirobbant fegyveres felkelés óta uralkodó káoszban nagy erőkkel zajlik a kulturális örökség fosztogatása. A nemzetközi műkereskedelem komoly felvevőpiacot biztosít a római, bizánci, omajjád és ottomán régiségeknek, de a történelmi épületek is veszélyben vannak: április végén a harcok következtében leomlott az ezeréves aleppói Omajjad mecset minaretje.

"Wrap Art - folytatás". Egy gusztusos kis csomagocska felirata irányít a kastély emelete felé, na de hol az eleje? Az őr valami változással-költözéssel magyarázza a - szerinte immár fölösleges - felirat létét. Utólag aztán kiderül, hogy mégiscsak van kezdete a kiállításnak, igenis lent, a hatalmas barokk kőszobrok között, ahová a csomagolástervezők új nemzedékének a munkáit helyezték el - szóval valaki nagyon félreértett valamit, az viszont biztosan én vagyok, aki ily módon lemaradt a kortárs csomagolásművészet bemutatójának élvezetéből. Igaz, pótolni bőven van idő.

A Műcsarnok volt dísztermében (ahol korábban a könyvesbolt működött) új projektgaléria nyílt, M0 néven. Mindenképpen fejlődés, hogy a külföldiek számára kiejthetetlen Mélycsarnok után az új gyermeket végre normális névre keresztelték - de szinte ez az egyetlen, aminek örülni lehet.

A több mint húsz művész munkáját felvonultató csoportos kiállítás egy nehezen vitatható, de meglehetősen soványka alaptézisből indul ki: "Szembetűnő volt, hogy az utóbbi pár évben milyen sok művész találja meg a kifejezési formát a két alapszínnel, a feketével és a fehérrel."

Hogy miért éppen most rendezték meg ezt a kiállítást, nem tudom, de végül is nem fontos. Hogy mi okból a Nemzeti Múzeumban látható, az már sejthető: a nemzet múzeumában, Than Mór és Lotz Károly nemzettörténelmi falképeinek ölelésében a magángyűjteményekből származó művek magasztosabb fényben tündökölhetnek, s nem is késlekednek ezzel: pompás az egész.