Képzőművészet

Baki Péter kurátor minden idők egyik legóvatosabb és -apolitikusabb kiállítását hozta létre a Magyar Nemzeti Galériában, legalábbis a művek összetételét illetően. Az már más kérdés, hogy a kurátor szubjektív válogatásának intencióit fölülírták a kultúrpolitikai körülmények, és hogy a kiállítás végül olyan politikai térben valósult meg, melynek karakterét a megnyitó beszédet tartó Halász János kulturális államtitkár jelenléte határozta meg.

Nos, ha az a kérdés, hogy Spanyolországban előrébb tart-e a cigányok kirekesztettségének, életkörülményeikből és a negatív előítéletekből adódó hátrányos helyzetüknek a felszámolása, mint nálunk, erre ez a kiállítás nem kínál értelmezhető választ.

Fotósgenerációk látásmódját határozta meg alázattal és szorgalommal, évtizedeken át készített sorozataival. A híres cseh fotográfussal, Jindrich Streittal közös életmű-kiállítása és a Kogartban most nyíló csoportos bemutató apropóján beszélgettünk emlékgyártásról, utcai fotózásról, abba nem hagyásról az idén 70 éves örökifjúval.

Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere végül nem nyitotta meg a Velencei Biennále magyar pavilonjának kiállítását, így senki nem képviselte a minisztériumot a magyar állami (és nemzeti) kulturális reprezentáció egyik fő helyszínén, a velencei Giardiniben.

A Paksi Képtárban Konceptuális művészet Magyarországon a kilencvenes évek elejétől alcímmel jelölt kiállítás kurátora, Tatai Erzsébet hatalmas feladatra vállalkozott - és sikerrel meg is oldotta.

Pieter Hugo dél-afrikai fotográfus képei a Ludwig Múzeumban láthatók. A Narancs új számában interjúban beszél a szélsőséges élethelyzetek megjeleníthetőségéről, galériánkban pedig most megtekinthetik, mire jutott a kérdéssel a gyakorlatban.

A magyar képzőművészeti színtéren mostanában tapasztalható paradigmaváltó kultúrpolitikai beavatkozások olyan strukturális átrendeződésekhez is vezetnek, amelyeknek az első jeleit a szféra magán-, illetve állami intézményeinek vonatkozásában lehet megfigyelni. Magyarországon az utóbbi húsz évben az volt, ugye, a gyakorlat, hogy a kanonizációs folyamatokat a reprezentatív, állami fenntartású kiállítóhelyek, múzeumok indították és vitték végbe, az elsősorban műkereskedelemre koncentráló magánszféra pedig igyekezett leszűrni és hasznosítani a szakmai, infrastrukturális értelemben előtte járó "nagy" intézmények által előidézett konzekvenciákat.

Meztelen női testbe bújt Rákosi, Hitler mint műfasz, a hajléktalan Engels és Che Csehországban – de hogy kerül ide Kiszel Tünde és Balázs Pali? Képzőművészeti kritika következik, képgalériával.

Dés Márton kiállítását szerdán tiltották be – ám azóta új helyre kerültek a képek. Az erkölcstelennek felcímkézett kiállítás anyagáról beszélgettünk vele.

Ha valaki nem ismerné, a Zürichben Olomon néven született "mongol származású formafinomító szerzetes és népi akrobata" nem más, mint a klaviatúrák és a nyomtatott áramkörök védőszentje, aki már 1457-ben, másfél éves korában hangyákat számolt, majd "az adatokat napi bontásban rendszerezte és hó végi kimutatásokat készített mozgásukhoz".

Meglehet, provokatívan hangzik, de Nemes Csaba legújabb kiállítása a társadalomkritikus művészet zsákutcájáról szól. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy ez a zsákutca Nemes Csaba egyéni művészi kudarca lenne, sőt, még csak az sem biztos, hogy kizárólag művészeti problematikáról van szó.

Számadás a tálentomról. Ezt a címet viseli a Petőfi Irodalmi Múzeum - nagyjából évfordulón kívüli - Karinthy-kiállítása: egyszerre stílszerű idézetkölcsönzéssel és annak ékes bizonyításával, hogy milyen erőteljesen és az utókor vélekedését döntően meghatározó modorban szólt saját életművéről a beskatulyázhatatlan író-költő.

A Ferencvárosi Művelődési Ház visszacsinálta volna Dés Márton betiltott kiállítását, a művész nem hagyta, hogy palira vegyék. A Ferencvárosi Pincegaléria előtt mutatta be képeit.

"Nem akarták, hogy folytassam" - állítja a kortárs művészeti múzeumot öt évig vezető művészettörténész és kurátor.