Képzőművészet

Amikor az 1991-ben alapított Paksi Képtár 2007-ben a volt Konzervgyár egyik "felújított", a nemzetközi múzeumépítészeti elvárásoknak is kitűnően megfelelő, de indusztriális jellegét mégis megőrző épületébe költözött, az építészek (Kiss Gyula és Járomi Irén) elsődleges célja az volt, hogy "a látogató minden térben, minden térszegletben egyenrangú, de eltérő élményeket kapjon".

A magyarországi műgyűjtés rendszerváltás utáni történetét két negatív komponens határozza meg: a szükségesnél kevesebb tőke és a hagyományos műfajokhoz (táblaképfestészet) való túlzott ragaszkodás.

Bár a vidéki múzeumok működése a követhetetlen rendszer szerint változó kormányzati döntések miatt egyre nehezebben fenntartható, ráadásul jövőbeli megmaradásukra sincs semmiféle garancia, ebből egyáltalán nem következik, hogy a múzeumi szakemberek ernyedt mélabúval hátradőljenek, és csüggedten várják a megsemmisítő csapást.

Megragadni, magunkévá tenni a világot - már az újkor kezdetén megjelentek az uralkodói, főúri rezidenciák falai között azok a gyűjtemények, az ún. wunderkammerek (csodakamrák), amelyek ezt a törekvést jelezték a bennük felhalmozott kincsekkel, műtárgyakkal, ritka furcsaságokkal.

Fél éve még úgy tűnt, bezár a kísérleti műfajokat befogadó Liget Galéria, de bármilyen hihetetlen, szerencsés fordulatok is vannak: attól kezdve, hogy egy anonim telefonáló a Tilos Rádió élő műsorában fölajánlott egymillió szabadon fölhasználható forintot a galériának, a zuglói önkormányzat is meggondolta magát (az LMP által kezdeményezett tárgyalások következtében).

Két év csúszással tavaly ősszel befejeződött az EKF utolsó nagyberuházása Pécsen. Tizenegymilliárdos költségvetésből, 33 épület újrahasznosításával és 12 elbontásával 40 000 m2 hasznos területet alakítottak ki a Zsolnay-gyár területén. Kérdés, mire elég mindez.

Az ArtReview folyóirat szerint 2011-ben a korábban 81 napig börtönben, jelenleg ismét házi őrizetben lévő világhírű kínai művész volt a legnagyobb hatással a kortárs képzőművészetre. Most éppen mindegy is, hogy ezen elismerést műalkotásaival - köztük a Madárfészek néven elhíresült pekingi olimpiai stadion koncepciójával vagy a 2010-ben a Tate Modernben bemutatott monumentális installációjával, az ezerhatszáz ember által, kézzel festett, százmillió porcelán szotyolamagból összeálló szőnyeggel - vagy 2008-tól induló ellenzéki kultúrpolitikai tevékenységével érdemelte ki.

"Ugyanazokba a folyamokba lépünk, és mégsem ugyanazokba lépünk, vagyunk is, meg nem is vagyunk" - mormolta Hérakleitosz (az antik giccs nem giccs, mondom én).

Májusban adták át az elkészült részeket, és bár az épületegyüttes a 20. század második felét viszonylag szerencsésen átvészelte, milliárdos nagyságrendben akad még tennivaló. A várhatóan 2015-ben véget érő felújítás nyomán európai szintű zenei oktatási és koncerthelyszín jöhet létre. Nagy kérdés azonban, hogy ki vagy mi fogja mindezt fenntartani.

Kölcsönkenyér visszajár: a tavaly Pekingben bemutatott Hungary Art (sic!) címen futó kiállításért cserébe megérkezett a hosszú alcímmel - Kínai művészet az ezredfordulón a Kínai Nemzeti Művészeti Múzeum válogatásában - ellátott, az utóbbi harmincnégy évben keletkezett művekre fókuszáló anyag.

A fókuszban elvileg és protokollárisan Vasarely áll, valamint az a szerep, amelyet a magyar művészet történetében egyedülálló külföldi karriert elérő művészként betölt. Ezt a sikert azonban nehezen érhette volna el, ha nincs a vele szerelmi és szakmai viszonyban is álló, energikus galerista, a néhány hete elhunyt Denise René, aki rendelkezett a helyi tőke előnyével, internacionális módon közelítette meg az absztrakt művészet jelenségét, és különleges helyet vívott ki galériájának a figurativitás iránt sokkal inkább fogékony párizsi környezetben.