Örvendetes, hogy a nemzetközi kitüntetettek sorában a nem fehér, nem keresztény, nem férfi populáció ma már nem csak egy szál Miss Universe-szel képviselteti magát (Made in India). Tavaly õsszel az iráni Sirin Ebadinak ítélték a Nobel-békedíjat, most pedig Zaha Hadid zsebeli be az építészeti Nobelként ismert Pritzkert.
A díjat a Hyatt szállodalánc tulajdonosa, a Pritzker család alapította 1979-ben, mert az építészet sajnos kimaradt a Nobel-díjak sorából. A Pritzker a svéd procedúrát követi: nemzetközi zsûri titkos szavazással választja ki több száz jelölt közül a gyõztest, aki "tehetsége, tervei és elkötelezettsége révén jelentõsen hozzájárult az emberiség és az épített környezet fejlõdéséhez". Tavaly a dán Jsrn Utzon, a sidneyi operaház megálmodója nyert. Hadid nemcsak az elsõ nõ, de ötvenhárom évesen az egyik legfiatalabb kitüntetett.
Hadid ki nem állhatja a dobozokat. A tér radikális újraértelmezése, dinamikus, nyugtalan formák, meglepõ kiszögellések jellemzik épületeit. "Megváltoztatta térérzékelésünket és a térrõl való gondolkozásunkat" - áll az egyik zsûritag értékelésében. Elõdeivel ellentétben eddig viszonylag kevés terve valósult meg. Az építész, designer, tanár és kutató Hadidnak csak a kilencvenes évek végére sikerült kivívnia a valódi szakmai elismerést, addig számos kudarc érte. Bár egy szûk kör már korábban is nagyra értékelte, sokáig csak az asztalfióknak rajzolta utópisztikus terveit. Elõfordult, hogy egy évben négy rangos pályázaton is elsõ helyezést ért el, de egyik sem vált valóra. A legnagyobb pofont Cardifftól kapta: az operaház tervével megnyerte ugyan a pályázatot, de a konzervatívok mégis kigolyózták, fontosabb volt egy rögbipálya.
Hadid nemcsak radikális, de egy férfiak által kényelmesen belakott szakmában nõ, ráadásul bevándorló. Bagdadban született 1950-ben. Apja gyáros volt és politikai vezetõ az 1958-as brit mandátum lejárta után. Londonban tanult építészetet a hetvenes években, olyan neves tanároktól, mint Rem Koolhaas, Bernard Tschumi és Daniel Liebeskind. Már 1983-ban felhívta magára a figyelmet a hongkongi The Peak terveivel, mégis tíz évet kellett várnia, hogy egy hõsies ügyfél, bizonyos Rolf Fehlbaum, a Vitra bútorgyár tulajdonosa (ma már történelmi személy) rendeljen tõle valamit. Elsõ megvalósult terve
egy tûzoltóállomás
volt a Weil am Rhein-i bútorgyár udvarán 1993-ban. Újszerû, eredeti térkezelésrõl tanúskodik, bár a maga idejében inkább csak olaj volt a tûzre: nem felelt meg az elõírásoknak, ezért tûzoltóállomásként sosem használták.
Újabb tíz év telt el, mire beérkezett: 2003-ban Cincinnatiban adták át eddigi legnagyobb mûvét, a Rosenthal Kortárs Mûvészeti Központot, amely még a New York Times mogorva kritikusa, Herbert Muschamp szerint is a legfontosabb épület a hidegháború utáni Amerikában. Az üvegbejáraton nyugvó, egymásba csúsztatott dobozokra emlékeztetõ saroképület igazi "városi oázis". Nevezetes eleme a "városi szõnyeg": az utcáról a belsõ térbe vezetõ betonösvény, amely ívben meghajolva falként folytatódik, és a hat emelet magasságba kígyózó acél lépcsõsort övezi.
Leginkább a dekonstruktivista építészeti vonulattal rokonítják. Saját bevallása szerint mégis Mies van der Rohe, Le Corbusier és az orosz konstruktivisták hatottak rá, ezért külön örül, hogy a Pritzker-díj minden évben máshol esedékes átadása idén Péterváron, Malevics városában lesz. Egy biztos: olyan épületeket tervez, amelyek nagyszerûen simulnak a város-/tájképbe, reflektálnak környezetükre, miközben a használók magukénak érezhetik a teret. A tér nyitottsága, folyamatossága elsõdleges a számára: a BMW új lipcsei központjában például a hagyományos bástyaszerû, körbezárt helyiségekkel szemben olyan térkiképzésre törekszik, amelyben bárki bárhova "áramolhat".
A Hadid-iroda ma három földrészen mûködik. A fõnök asszony extravagáns, holisztikus látomásait - melyeket legtöbbször festmények formájában tár a külvilág elé - fiatal, profi csapat önti kivitelezhetõ formába. Az elsõre talán prózainak tûnõ, de radikalizmusukban is kiválóan funkcionáló építmények közé tartozik az innsbrucki sísánc vagy
a strasbourgi parkoló
és végállomás. Jelenleg épül a nagy figyelemmel kísért kortárs mûvészeti központ Rómában, egy kompállomás Salernóban, tudományos központ Wolfsburgban, könyvtár és sportcentrum Montpellier-ben. Hadid Amerikában a Frank Lloyd Wright tervezte bartesville-i Price Tower Arts Center mellé készíthet bõvítést, hidat kovácsol a Közel-Keleten, Abu-Dzabiban, Ázsiában pedig készül a tajvani Guggenheim múzeum és a szingapúri tudományos központ. Év végére tízezren nyüzsögnek a gigantikus, 35 hektáros pekingi építkezésen, s a Soho City komplexum elõször döbbent rá: tévedünk, ha azt hisszük, hogy nõ nem épít macsó acél-üveg falloszokat. Lesz belõlük egy egész erdõ.
Kifogyhatatlan kreativitása az építészet mellett a belsõépítészet, a design és a színpadi látvány terén is megnyilatkozik. Emellett a világ számos egyetemén tanított: a Harvardon, a Columbián, a Yale-en, Chicagóban, Hamburgban és Bécsben.
Közismerten munkamániás szingliként egyetlen állandó társa az influenza, amely minden repülés alkalmával kiújul nála. Szülõvárosában harminc éve nem járt, és tartózkodik az iraki helyzet kommentálásától - ami nem meglepõ, hisz legtöbb ügyfele amerikai. Szívesen tervezne valamit Bagdadban, erre azonban a jelek szerint még egy kicsit várnia kell.
A sors iróniája, hogy miközben a fél világon nyomot hagyó Hadid-iroda Londonban mûködik, addig épp ebben a városban nincs egyetlen épülete sem (a greenwichi Millennium Dome-ban a Mind Zone az egyetlen a közelben). Szerinte Európa építészeti szempontból modernebb, mint a szigetország. "Az európai városok könnyebben dobták le magukról a múlt terhét, számos olyan épületük van, amely felrúg bizonyos szabályokat. Nagy-Britanniában tartja magát az establishment. Az emberek nem látnak maguk körül formabontó épületeket, és azt hiszik, hogy modern épületeket lehetetlen a régiek mellé illeszteni" - nyilatkozott egyszer fanyarul. Pedig ma már nem is olyan vad, mint azelõtt. Mindenesetre a britek nem egyhamar szabadulnak a konzervativizmus vádjától, különösen a Cardiff-affér után. Hacsak meg nem engedik, hogy Hadid szétkapja és újra összerakja a parlamentet, felkockázza a Towert, és kakukkos órát csináljon a Big Benbõl.
Orosz Ildikó
Az építész neme
"Még mindig nehezen fogadják el a nõket ezen a területen, bár a pályám kezdetén ez jóval nagyobb problémát jelentett. Mára sokat javult a helyzet." Hadid örül, hogy a kitüntetése kapcsán párbeszéd indult a szakmában a nõk helyzetérõl, s ezzel talán õ is hozzájárulhat az elõítéletek leépítéséhez.
Irakról: "Manapság sokan nem értik, hogy az az Irak, amelyben felnõttem, szekuláris, modern állam volt, amelyben szép számmal dolgoztak nõi szakemberek." Hozzátette, hogy származása a kollégák és az ügyfelek elõtt sosem volt téma, ez egyedül a médiát izgatja. (Ennek ellentmondani látszik a Guardiannek tett kijelentése: "Lehet, hogy ma elfogadják, ha valaki iraki, de ez korántsem volt mindig így.")
Az arab kultúra csak közvetett inspirációt jelent neki: "Nem nyúlok vissza folyamatosan és tudatosan a kulturális gyökereimhez, de valami tudat alatti hatás azért érzékelhetõ, amennyiben vonzódom az absztrakt, geometrikus formákhoz és a kalligráfiára jellemzõ gördülékeny vonalvezetéshez." Szerinte az építészet nemzetközi nyelv, amely nem kultúrafüggõ. Mint mondta, azért Londont választotta lakhelyéül, mert ez a város a nemzetközi kapcsolatok, a szakértõk és kivitelezõk hálózatának központja, ami óriási kreatív húzóerõt jelent a számára. Sejtelmesen kijelentette: nagyon reméli, hogy a közeljövõben Londonban is lesznek épületei.
