Utazni jó, de most nem tudjuk, honnan indulunk, és hova érkezünk: a kiállítás deklaráltan nélkülöz bármiféle koncepciót. Kincses Károly kurátor tárlatvezetésén megtudhattuk, hogy a rendezésben csak és kizárólag a "belső mozgás, belső történés" megteremtése volt a cél. Ám hogy ez mi, titok marad.
Tűzoltók csoportképe a 19. századból, itáliai Pécsi József-kép 1927-ből, amely egyébként egy '63-ban készült horvátországi Angelo-fotóval szomszédos; e sarokkal átellenben egy szinte véletlenül felbukkanó tematikus falon első világháborús anyag, belérejtve egy korai Kertész (A háború vége). Utóbbi csak messziről integet a szomszédos szoba falán húzódó, a szigetbecsei Kertész-múzeumból felhozott anyagnak. Mintegy árván fityeg az amatőr és/vagy ismeretlen fotográfusok munkái között, mivel a falon az egyetlen kép, amely későromantikus módon szimbólumteremtő szándékú: kietlen út, melyen két ökör mögött a semmibe tartó, hátán kosarat cipelő öregasszony és egy katonakülsejű férfi látható. De fejest ugorhatunk a következő teremben lévő 19. századi utcaképekbe, melyeket ellenpontoz időnként egy-egy jól sikerült zsáner. De mielőtt elmerülhetnénk bennük, esetleg azt képzelnénk: tudjuk, miről van szó, hirtelen Moholy-Nagy kevéssé ismert modernista fotóival nézhetünk farkasszemet a következő falon. Fölbukkan a dessaui Mesterházak kertje, néhány amerikai korszakból származó kép, majd egy kis Kálmán Kata következik, Brassaïval fűszerezve.
Ahogy a befogadó halad teremről teremre, reménykedik, hogy valahova csak odaér, valami csak ki fog derülni. De nem - egy 1990-es képen a berettyóújfalui Lenin-szobrot távolítják el éppen, az átellenes falon Johann Eilingsfeld, a fotózó hajóskapitány szigorú kompozíciói.
Végül tehát valóban csak a ritkán látott, olykor nagyszerű képek maradnak - nincs mibe kapaszkodni.
Mai Manó Ház, nyitva szeptember 16-ig
