Kiállítás

Ufókutya és szellemfüggöny

Protokoll – a kortárs rajz felszabadulása

Képzőművészet

A korábban a grafika alá rendelt (azaz a szolgálólány „alantas” státuszában megrekedt) rajz a 20. század közepén vált önálló, bár erősen kötött médiummá. Kicsit definíciószerűen: a szabadkézzel papírra készített rajzok ismérve a vonal vagy folt mint forma, eszközei a ceruza, a toll, a kréta, a szén vagy a tus.

Önálló médiumként viszont – idomulva más képzőművészeti ágak bevett gyakorlatához – igen gyorsan belekezdett önnön határainak feszegetésébe. Mára teljesen elfogadott, hogy rajznak nevezzünk olyan alkotásokat is, melyek kilépnek a térbe, objektként, installációként és vi­deomunkaként „egzisztálnak”, vagy épp számítógéppel készülnek. Ebből is látható, hogy ha a médium határai véglegesen felpuhulnak, akkor szinte bármi beletuszakolható a fogalomba. A kortárs rajz ráadásul a 21. század legdivatosabb médiumává vált: erről megszámlálhatatlanul sok nemzetközi és több magyar kiállítás is tanúskodik.

A Chimera-Project csoportos kiállítása ezt
a folyamatot a felszabadulás szóval írja körül.
A kurátorok (Mittich Bogi és Patrick Urwyler) által kiválasztott hat művész alkotásai a sajtószöveg szerint „mind a rajz egy emancipált értelmezését vallják, melyek meghaladják, relativizálják a hagyományos mediális határokat”, szemben azzal a vélekedéssel, mely a rajzot „csaknem 0 éves kortól érthető és evidens, egyértelmű jelentéssel” társítja. (Ezt a nulla éves kort azért nem ártott volna pontosítani: egy kisdednek vagy csecsemőnek semmi sem evidens, firkálni is csak akkor tud, ha már többek közt túllépett a kéz és szem koordinációján, és kiépültek a motorikus funkciók. Gyerekrajzról körülbelül hároméves kortól beszélhetünk, az alaklátás, a formaészlelés és a részletek felismerése – azaz a jelentéstulajdonítás képessége – csak hat-hét éves korra alakul ki.)

A tárlat legkorábbi (és legkevésbé izgalmas) művei Wahorn Andrástól származnak: a 2001–2002-ben készült munkák a kilencvenes években „obszesszíven gyártott post-it sorozatainak újrarendezésére épülnek”. Sajnálatos, hogy a művészt kényszergondolatok vagy rögeszmék gyötörték, de nem látom, hogy a rajzokra applikált színes és figurális post-itek, a műalkotás és a tömegtermék találkozása mennyiben teremt vizuális feszültséget. Az pedig, hogy bárhová felragasztható (azaz ideiglenes), olyan háttérismeret, amely a kész kép esetében semmiféle jelentéssel nem bír, lévén, hogy pozíciójuk nem variábilis, hanem állandó. Voltaképpen a munkák nem is a rajz, inkább a rajtuk megjelenő szöveg szempontjából érdekesek: hiszen ki vitatkozna azzal az állítással, hogy az ufókutya­házak sokkal nagyobbak, mint az ufókutyák (The UFO dog houses are much more bigger than the UFO dog itself).

Az egészen kicsi galéria bal oldali termében Baglyas Erika és Koppányi Péter rajzai láthatók. Baglyas az indigónyomatot és a tintarajzot elegyíti; egyfajta szűrőt épít az egyéni kézjegy és a papír közé. Az amúgy is törékeny és légies alakok körvonalai így kissé töredezetté válnak, maga a munka pedig bizonytalanságot, szorongást és magányosságot áraszt. Míg Baglyas lélekképeket készít, Koppányi munkamódszere inkább egy monotonul munkálkodó szerzetesére emlékezetet (bár korábbi munkái között nagyon sok álfirkát is felfedezhetünk). A Semmi enciklopédiája egy olyan sorozat, melyben a negatív elemek, a feketére satírozott papír üres, azaz fehér felületei válnak geometrikus formákká.

Az egyébként inkább filmjeiről ismert osztrák Stefan Tiefengraber művei két ponton írják felül a rajz kritériumait; ez a szerzőség fogalma és a véletlen szerepe. A Delivery Graphic valójában egy speciális rajzológép, egy doboz, melyben egy görgős és grafithegyes szerkezet „dokumentálja” a szállítás közben történő mozgásokat. Vicces, hogy az egyéni kézjegyről való lemondás együtt jár az egyéni kézjegy megteremtésével (nem mellesleg a véletlenszerű rezgésekből összeálló rajzok egész érdekesek lettek).

A rajz státuszának totális felülírása a francia Delphine Pouillé nevéhez köthető. A korábban ún. „thrumb”-okat, azaz rajzokból modellezett és púrhabbal felfújt, kalapként is viselhető, amorf és organikus formákat készítő művész itt látható, több mint öt­perces videomunkája 2012-ben, Tajpejben készült. Az Umbilical Parade (képünkön) során a kicsit teletubbys hatást keltő hét szereplőt speciális fejköldökzsinór köti össze. A térbe kilépett, testtel megtöltött rajz fel-alá masírozik Tajvan fővárosának utcáin, a járókelők teljes érdektelensége közepette. Ha a teszt lényege az volt, hogy egy kortárs műalkotás mennyire lehet a galériákon és kiállítóhelyeken kívül hatásos, akkor látszik, hogy semennyire. Arról nem is beszélve, hogy az előzmények (azaz a rajzi kiindulópont) ismerete nélkül elfogadnánk-e rajznak ezt a színes, meghökkentő felvonulást. Attól tartok, nem.

Ellentétben egy „láthatatlan” rajzzal. Németh Róbert, aki 2011-ben saját hálószobáját „jelenítette” meg a Labor tereiben, most az egyébként tárolásra használt kuckót függönnyel „fedte be”. A sok idézőjel nem véletlen: az UV festékkel készített munka csak akkor lesz látható, ha UV fény világítja meg. Amint azonban közelebb lépünk a térhatású munkához, a mozgásérzékelő kikapcsolja a fény­forrást, a mű eltűnik, csak az üres tér marad. A van és a nincs között ingadozó alkotás, az elillanó térillúzió játékos és egyben filozofikus is. Továbbá megfoghatatlan, akár a felszabadult rajz határai.

Chimera-Project, Budapest VII., Klauzál tér 5., nyitva március 6-ig

Neked ajánljuk