Kiállítás

„Zsidó, de rendes”

Kő kövön. Töredékek a magyar vidéki zsidóság kultúrájából

  • - kovácsy -
  • 2015. március 13.

Képzőművészet

Nem árt, ha egy tematikus kiállítás a bemutatott tárgyak sokaságával tüntet, kiemelve, a középpontba állítva egy-egy különösen szép, nemes vonalú, régről fennmaradt stb. darabot, mintegy a háttérben sorakozó többiek képviseletében.

De hozhatja úgy is a történelem kényszere, hogy a bemutatni kívánt tárgyi világ lényegében megsemmisült, eleve nem volt eléggé sajátos, a tágabb környezettől elkülönülő, fennmaradt darabjai pedig hamar kihullottak az idő rostáján. Bármilyen furcsa – vagy ha nem is furcsa, az egykori gyűjtők népművészet-központú érdeklődéséből adódó sajná­la­tos következmény –, de a Néprajzi Múzeum alig néhány, a zsidósághoz kapcsolódó ­tárg­­g­­yal­ rendelkezik, és a zsidó tárgyú anyagtöredékek felismerése, áttekintése, rendszerezése sem történt meg. Így aztán bizonyos tárgyak leltári leírásában is olykor valami esetlegesen kialakult másodlagos használati mód, funkció szerepel. Mindössze egy-két kereskedő, tanító foglalkozott kifejezetten a zsidó kultúra tárgyi emlékeinek gyűjtésével. A fényképgyűjtemény már jóval gazdagabb, és hatalmas értéket képvisel például az immár eltűnt (lebontott) épületegyüttesek, utcaképek bemutatásával. Érzelmi értéket is, hiszen elnézve ezeket a felvételeket, képtelenek vagyunk szabadulni a tudatosan végrehajtott megsemmisítés rettenetes gondolatától, hogy olyasmit látunk, ami végképp eltűnt a világból.

Külön nehézséget okoz a vidéki zsidóság mint vallási közösség és mint egy sajátos, tragikus végű társadalmi fejlődési utat bejáró, különleges helyzetű társadalmi csoport összecsúszása. A vallási közösség ugyanis kevéssé, csak árnyalatokban, díszítési módokban hordozza a jellegzetesen magyar és vidéki jelleget, még ha sikerült is a szűkös kínálatban néhány valóban eredeti darabot – rusztikus trenderlit (hanukai pörgettyűt), szédertálat stb. – találni.

Ami a közösség világi oldalát, ennek az átalakulását illeti, itt alighanem az asszimiláció törekvése és kényszere tüntette el elsősorban a tárgyi kultúra korábbi rétegeit. Különben is joggal feltételezhetjük, hogy a paraszti és fa­lusi kézműves munkák eszközei semmiben sem különböztek a nem zsidó lakosság körében használatos tárgyaktól. A jellegzetes zsidó foglalatosságok, mint például a mindenféle használaton kívüli anyagot felvásárló rongyos, tollas stb. zsidó, a handlé tevékenysége pedig aligha igényelt valamennyire is tartós eszközöket.

A kiállítás az egyetlen jó megoldást választja ennek a nehézségnek az áthidalására: különféle méretűre nagyított régi fényképekkel, egy-egy településhez kapcsolódó „esettanulmányokkal” teszi valamennyire érzékelhetővé azt a nagyjából immár száz (plusz-mínusz húsz) évvel ezelőtti időszakot, amikor a „zsidó” kifejezés nem is annyira vallási vagy nemzetiségi hovatartozást, mint inkább foglalkozást jelölt. Kereskedőt, kocsmárost, aki gyakran hitelezőként is fellépett, és ez ambivalens, de általában nem ellenséges viszonyt teremtett – amit a kiállítás sajnos nem tud tárgyak formájában megjeleníteni, pedig nyilván feljegyezték valahová a tartozásokat. „Zsidó, de rendes” – idézi fel a jó esetben elhangzó minősítést egy visszaemlékező.

Ami mármost azokat a bizonyos esettanulmányokat illeti, néhány olyan kisvárosról láthatunk elsősorban archív képeket, ahol különösen nagy létszámú zsidó közösség élt annak idején (Pápa, Bonyhád, Makó, Tokaj stb.). De például a fényképeken ugyancsak bemutatott balassagyarmati zsidó temető méretei is jelentős létszámról tanúskodnak. Hátborzongató és szívszorító persze, hogy a valamikori zsidó közösségek jelenlétének a temető a legfontosabb jelzése, de miután sok esetben más nem, legalább az „örökkévalóság házának” is nevezett, olykor láthatóvá tett, máskor a természettel végképp összeolvadó sírkertek őrzik az elpusztított múltat.

A fényképek nyilván tendenciózusan, viszont látványosan mutatják be azt a polgárosodási folyamatot, amelynek során az egykori bevándorló „galiciánerek” utódai küllemükben is a feltörekvő, magabiztos polgársághoz hasonulnak. Egészen sajátos példái ennek azok a nők, akik a túlfejlesztett matyó népviseletben pózolnak, hasonlóan a korabeli úrilányokhoz. Nem is annyira meglepőek ezek a képek, ha figyelembe vesszük, hogy a mezőkövesdi kézimunka-kereskedelem a két világháború között főleg zsidó kereskedők kezében volt, akik a kereslet függvényében a kézimunkák színvilágát is befolyásolták. Ugyanez zajlott le Tokajban és környékén generációkkal korábban, amire a kisebb, környékbeli településeken épült zsinagógák is utalnak. Hasonló volt a helyzet Makón is: a város „hungarikumát”, a vöröshagymát főleg zsidó kereskedők tették ismertté előbb az Osztrák–Magyar Monarchia területén, később, a két világháborút követően azon is túl. A helyiek kevéssé érzékelték az ebből adódó előnyöket, legalábbis még a háború után is ellenségesek voltak a túlélőkkel szemben – legalábbis a gyerekek, meséli a kamera előtt egy Izraelből látogatásra hazatérő egykori makói. A „hazatérés” szóval sem tud mit kezdeni, hiszen – mint mondja – új hazát kellett keresnie.

Néprajzi Múzeum, május 31-ig

Neked ajánljuk