Azt nem tudom, hogy szlovák volt-e az ember – a kiállítás szerint a magyar határon belülre szorult szlovák falvak lakossága adta a mesterség utánpótlását –, mindenesetre leült az udvari lépcsőre piszkos, kopott ruhájában, és nagy komolyan kezdte vizsgálni a konyhakék vájdlingot. Csodálatosan titokzatos tárgyakat rejtő ládájából szegecset, kis bádoglapocskát, bunkós fejű forrasztópákát kotort elő, meg persze cint, amivel aztán megszüntette a javítandó felület és az új, szegecselt folt közötti folytonossági hiányt. Drótoznivaló nem akadt. Nem tudom, elégedett volt-e a cserébe kapott kolbásszal és kenyérrel, talán igen, mert a fenekelés szerencsére elmaradt.
A hozzá hasonlókat, eltűnt vagy legalábbis kihalófélben lévő vándormesterségeket és művelőiket mutatja be a kiállítás. Tárgyi emlék nem maradt mind után, az ablakosra, a majom- és medvetáncoltatóra csak fénykép utal, köszörűs és egy egész oláhcigány teknővájó kompánia (kumpan’e) viszont filmen is látható. Ennek a mesterségnek a művelői, illetve őseik korábban aranymosással foglalkoztak erdélyi hegyi patakok mentén. És talán kosárfonással mai utódaik, akik persze már nem vándorolnak, hanem viszonteladóknak szállítanak, aztán a különféle kosarak például népművészeti vásárokon kerülnek végső tulajdonosukhoz. De ez már csak az én feltételezésem arra alapozva, hogy ahol – például a Délkelet-Dunántúlon – úgy a hetvenes évekig még teknővájók éltek, gyakran eldugott erdei telepeken, szinte játékház méretű, kívül-belül patyolattiszta putrikban, hibátlanul tisztán tartott környezetben, ott ma kosárfonók dolgoznak a folyó-, például Dráva-parti füzesek kínálta nyersanyagból. Ők már persze falubeli otthonukban az egykor sokácok, svábok, magyarok lakta, mára erősen cigány többségű településeken. Egyébként a teknővájókat a vándorlás szempontjából egyfajta határesetnek lehetett tekinteni, hiszen csak időszakosan változtattak helyet, akkor viszont családostul.
A teknővájáshoz komoly méretű rönkökre volt szükség, mert egy darabban készültek.
A hozzáértés, odafigyelés szégyenletes hiányára utalt, ha a fa megrepedt. A maradék vagy hulladék anyagból fakanalak készültek minden méretben – ez a nők feladata volt.
A munkafolyamat eredeti dokumentumfilmen is követhető, de egy rajz még érthetőbbé teszi a lépések sorrendjét. Magukat a szerszámokat (t’esla, ilyen-olyan szalu, vonókés) már a maguk valójában láthatjuk, számtalan különböző méretű és funkciójú teknővel a háttérben. Egy egész falfelületet beborítanak a valahai használatukat bemutató felnagyított fényképek társaságában, ami átmenetileg az egykori paraszti életforma tárgyi világa felé vezeti a látogatót. A „koppozóteknyő” keresztapáméknál disznóöléskor került elő a fészerből a szétszedhető rendfa társaságában, de ez a nagyon népi kifejezés szerencsére nem szerepelt a nagy komolyan végrehajtott előkészületek során –, szóval a nagyteknő a disznó forrázására szolgált, amely után késsel kaparták le teljesen a szőrét, mert keresztapám nem hajolt meg a gázpalackból feketére perzselés új keletű, hányaveti szokása előtt. Szóval teknőt használtak tésztadagasztáshoz, mosáshoz, mosakodáshoz, aztán volt teknőbölcső is, amibe jól bele lehetett kötözni a gyereket, hogy ne mozogjon, aztán jöhetett – hadd okosodjon! – a pálinkás kenyér.
A kiállítás igen látványos része a drótostótok munkáját, a bádogosság felé elmozduló, egy-egy esetben komoly nemzetközi vállalkozássá fejlődő tevékenységüket mutatja be. Maga a drótozás eredetileg cseréptárgyak dróthálóba szorítása volt javító vagy preventív célzattal, és hiába rajzolták le lépésenként a módszert, képtelen vagyok megérteni, hogyhogy nem csúszott le a drót a sima, ferde felületen. Pedig nem csúszott le, ami a drótosok ügyességét bizonyítja. Mégsem veszteglünk tovább körükben, hiszen a zsolnai múzeumtól kölcsönkapott gazdag anyagot egyszer már szétdicsértük egy egri vendégszereplése idején (Cseréptál és krokodil, Magyar Narancs, 2006. június 29.).
A bádogosmunka vándor-változata egyébként még nem halt ki, például erdélyi gábor-cigányok készítenek keleties díszítésű ereszcsatornákat, kerítéseket. Ez a munka a rézműves mesterség leágazásának tekinthető, amit a kalderás cigányok folytattak. Igen tekintélyes vörösréz tárgyakat készítettek – illetve készítenek még ma is, például Erdélyben. A közönséges kávékiöntő szintjén túllépve egy óriási lekvárfőző üst és egy nagyüzemi benyomást keltő pálinkafőző készség jelzi szakértelmük tág kereteit. Jellegzetes formájú, a fenekük felé kiszélesedő bográcsaikat ma is láthatjuk különféle vásárokon. Érdekes, hogy ugyanez a helyzet például Franciaországban is, ráadásul a bográcsok formája is pontosan ilyen, ami vagy a hagyomány vándorlás alatti elterjedésére, vagy komoly export-import szervezésre utal. Felmerül ugyanis a kérdés, hogy honnan szerzik be a formára kalapálandó vörösrezet? Ezúttal elmarad a válasz, és a munkafolyamat részleteit sem ismerhetjük meg, viszont az információs tablók gazdag írásos anyagot közölnek az „üstöscigányok” múltjáról. Végül is a „megvetés-önbecsülés” kérdéskör tárgyalása szerény keretek között marad (koldusként kezelt, ám szakmájukat átélt odafigyeléssel művelő emberek), annál színesebb viszont maga a kiállítás, amiért határozott dicséret illeti a kurátort, Szuhay Pétert.
Néprajzi Múzeum, 2015. január 4-ig
