A keserédes valóság szeleteiről (a 80-as évektől napjainkig) tudósító tárlat a fotóművészi kifejezésmód legkülönfélébb változataiba, s egyáltalán, a tárgyhoz való közeledés, a róla szóló vizuális beszéd sokszínű és titokzatos processzusába is beavatja a nézőt, amellett, hogy választott és alcímében (Társadalmi konstrukciók vizuális kódjai) jelzett témájához is cizelláltan közelebb viszi.
A kiállítás az egyszerűbb (vagy legalábbis annak tűnő) társadalmi szituációktól halad az egyre bonyolultabbak felé – az egymás utáni termek tematikus bontásban járják körbe a test mint társadalmi felület, az öltözködés mint médium, a női és a férfiszerepek, valamint a nemi identitás vizualizációjának problémaköreit. Az anyag kifejezetten változatos, és ami igazán örvendetes, meglehetősen kritikus hangvételű is. Amikor a női szerepek kapcsán a jelenben tovább élő „háziasított nő” és „engedelmes test” elképzelésről beszél, a magyar társadalom egyik legmélyebb gyökerű problémájával szembesíti a nézőt. Hiszen például Pintér Márta 1988-as sorozata dr. Csehák Juditról, az akkori kormány egyetlen nőtagjáról már csak azért sem készülhetne el ma, mert a jelenlegi kormánynak egyetlen nőtagja sincs. Ugyanígy szép és finom a férfiasság (pontosabban a hegemón maszkulinitás) kritikája. Hajdú D. András legénybúcsúzó britjei egy térben mondjuk Barakonyi Szabolcs hétvégi házaik körül ügyködő pocakos családapáival igencsak hatásosan árnyalja a férfiak társadalmi mozgásteréről és funkcióiról mindannyiunkban ott munkáló sztereotípiákat.
Csak az utolsó rész tizennyolc éven felülieknek elkülönített, funkciótlan terme, illetve a fotó felől az installáció irányába elinduló néhány kevésbé fantáziadús tárgy ront némileg az összképen.
Capa Központ, Bp. VI., Nagymező u. 8., nyitva november 2-ig
