Míg a pop art úgy emelte be a kor vizualitását tükröző képeket, a reklámok és hirdetések látványvilágát az elitkultúra területére, hogy (talán a keleti blokk kivételével) meglovagolta, kritika helyett elfogadta a fogyasztás szentségét, a számítógéppel generált képek megjelenése egy sokkal bonyolultabb kérdés elé állította a művészeket. A kép megszokott státuszának megroppanása és a virtuális valóság térnyerése miatt a médium vizsgálata került előtérbe – ehhez pedig szükséges valamiféle reflektáltság vagy kritikai attitűd (és persze itt is vannak kivételek).
Király (aki gyakorlatilag a számítógép előtt ülve tölti minden napját) az internetről levett képeket torzított formában festette „újra”: kezdeti munkáiban a bizonytalan, jelöletlen térben felbukkanó alakok így egyfajta furcsa, egy mozgókép életlen szekvenciájának tűnő életkép szereplőivé léptek elő. A figurális képek sorozatokba rendeződtek, ráadásul többértelmű címekkel megspékelve: a Kultúra sorozat (2000) egyik szereplője, a kártevő egy legelésző őzike, a Művészet sorozat Stílusgyakorlatán (2002) pedig harcművészeti pózokat gyakorló gyerekek tűnnek fel rikító, színes ruhában.
Királynak a Me-mo-artban most látható kiállítását megelőzően a tízes években két egyéni bemutatkozása volt; az ezekben felismerhető témák és stiláris megoldások némi változással ugyan, de máig jellemzik művészetét. A 2010-es, humoros és ironikus Hungarockandroll az internet keresőjébe beírt szóösszetételből, a magyar kultúrára kiadott találatokból indult ki, hogy aztán a nemzeti ikonok, a hungarikummal összenövő sztereotípiák (bográcsgulyás, József atillában, Overdose patkója, kolbász és lelógó, konya bajusz) a „nemzeties” politika alig burkolt kritikájává lényegüljenek át. Az MMA térnyerését követően Király radikalizálódott – de nem a festészetében. Aktuálpolitikai, így az adott helyzetre reagáló, ezáltal viszont hamar lényegtelenné vagy értelmezhetetlenné váló gúnyrajzainak terepe az internet, az MMA NEMÁ! sorozat vicces (s egyben a kultúra szereplői számára szomorú) helyzetképeivel, és az MMA betűit tartalmazó rajzokkal (például MMACSÓ – Kerényi Imre, MMAKÓ – Balog Zoltán, APARTMMAN – Műcsarnok).
A 2012-es, That’s all folks című kiállítása a szocializmus örökségének és személyes történetének az egyvelege (például a szülőföldjén, Mezőtúron a volt tsz előtt álló „Magyar–mongol barátság” emlékműből kiinduló munka).
Király jellegzetes festészeti kézjegyét egyes kritikusok „maszatolásnak” nevezik, más az „oldószerbe mártották, majd hirtelen kirántották” hasonlattal írja le. Az elmosódó, lazúros felületek, fellazított kontúrok, az elkenés mellett a művész idővel egyre monokrómabb színvilágot használt (például a 2012-es kiállításra Fenyvesi Áron az anális monokróm jelzős szerkezetet használta – kicsit irigylem is ezért). A most látható művek viszont leginkább a mattos szürke/fekete, a kék és a barna színekkel operálnak (kivéve a kiállításból nem csupán nagyobb méretével kilógó Szalma vagy szalma című vásznat); s a képek is tisztábbak, kevésbé (vagy minimálisan) elmosódottak, és konkrétabbak, mint korábban.
A kiállítás címe (Engedje meg, hogy bemutatkozzam) azt sejteti, hogy a művész a személyes tematika felé fordult el. De ha jobban belegondolunk, ez a formula inkább közhelyeket, irreleváns információkat indukál (lapozzuk csak fel bármelyik általános iskolásnak vagy gimnazistának szánt angoltankönyvet). S valóban, e művekben nincs szó valamiféle szubjektum megnyilatkozásáról vagy kitárulkozásáról, sőt. A sorozatból most bemutatott, 2014-ben készült tizenkét munka főszereplője inkább egy rejtőzködő, jeleléssel kommunikáló személy, egy férfi. A csendélet és az életkép műfaját keverő festményeken sosem jelenik meg a főszereplő (a művész?) arca, s a fejét is csak egyszer, akkor is hátulról, a nyakán összekulcsolt kézzel látjuk (A férfi, aki nem csinált semmit). A szűkösre vett képkivágatokon a kezek dominálnak. Láthatatlan gitárt pengető kezek (Fisz), pulzust mérők (Beat), muszklit feszítők (Filozófia) és pulóvert fogdosók (Gondolkodás helyett csípd meg magad) vagy ételekkel „babrálók” (Egy gerezd fokhagyma, Ebédre). A képek címei is sokkal egyértelműbbek (ellentétben például a sorozathoz kapcsolható, 2013-as Helyetted ég a fülem című munkával), leíróbbak; az Utolsó oldalon valóban azt látjuk, hogy egy kéz kitépi egy könyvből az utolsó nyomtatott lapot.
Három munkát a jelelés játékosan megjelenő témája köt össze. Az Elrontott poénon egy egyszerű „bűvésztrükk”, a hüvelykujj eltüntetése nem sikerül, a keresztbe tett gyűrűs- és mutatóujj Fecskét formáz, a spárgával összekötött két kéz (Feszültség) pedig leginkább a gyerekek hurkolós játékát idézi fel.
Nem tudhatom, hogy Király mit is állít ezen műveivel. De az előzmények, az egyéni kiállításai alapján azt gyanítom, hogy nem én kergültem meg teljesesen, ha a művekben finoman rejtett politikai olvasatot fedezek fel. A „csipkedős” munkával szembeállított Utolsó oldal talán a közoktatás szétveréséről, az egyéni látásmód megregulázásáról, a kulturális élet szétveréséről „szól”, a megadóan összekulcsolt kezek pedig az egyre brutálisabban nyomuló államgépezettel szembeni ellenállásról, versus fel- vagy megadásról. Vagy hogy a tervezett internetadó bevezetésével jobb híján jelekkel is kommunikálhatunk. A fokhagyma ráadásul elűzi az ördögöt.
Me-mo-art Galéria, Bp. XIII., Pannónia utca 6., nyitva: november 28-ig
