Hogy a világválság a világzenét sem kímélte, az pontosan érződött a számítógépemen. Már hetekkel a világzenei vásár (WOMEX) kezdete előtt tucatjával érkeztek az e-mailek: Koppenhágában feltétlenül találkoznunk kell, mert ügynöksége fantasztikus ajánlatokat tartogat az általam (is) képviselt fesztivál (Sziget) számára. Kaptam vagy hatvan ilyet.
Meglátjuk, gondolja ilyenkor az ember. Majd azt írja, köszöni szépen, ekkor és ekkor szeretettel várja a fesztivál standjánál.
Koppenhága amúgy nem a legolcsóbb európai város, egy pohár bort nem lehet megúszni kétezer forintnak megfelelő korona alatt. (Meginni sem.) Egy tál kaja ennek legalább az ötszöröse, vagyis korántsem mindegy, hogy egy ügynökség hány zenekart passzol el egy ilyen alkalommal. Drága mulatság az efféle kiruccanás. Miközben idén Európa-szerte huszonöt-harminc százalékkal visszaesett a koncertek látogatóinak a száma, s közben még közelebb került a padlóhoz a lemezipar. Márpedig valamiből élni kell. Így aztán több mint verseny: harc van. És csak előre lehet menekülni. Úgyhogy minden eladó. Szinte bármi áron. Három-négy ezer euróért olyan élvonalbeli afrikai előadók kaphatók, mint mondjuk Bassekou Kouyaté. Útiköltséggel. És látni kell, hogy az még a jobbik eset, amikor ezerrel nyomulnak az ügynökségek. A rosszabbik az, amikor magát árulja a zenekar.
Állsz Koppenhágában a stand mögött, és jönnek egymás után.
Például.
"Helló, ez és ez a nevem, mexikói énekesnő vagyok. Itt és itt élek, van egy zenekarom."
"Nagyszerű!"
"Szeretnénk fellépni a fesztiválon. Meghallgatná a lemezünket?"
"Persze. Nagyon szívesen!"
"Köszönöm! Itt van. Kérhetek egy névjegykártyát?"
"Hogyne. Parancsoljon!"
És ez így megy, három napon át. Ez a dolgok rendje. Úgy napi ötven ajánlattal. És kevés eséllyel.
*
Szóval, nem könnyű most az élet a világzenében sem. Erről a WOMEX igazgatója, Gerald Seligman is sokat mesélhetne. Az idei vásáron legalábbis az volt a legsúlyosabb hír, amikor kiderült, hogy neki a 2009-es (amúgy a harmadik) az utolsó éve. Hogy felmondott-e vagy lapátra tették, sokáig nem fog kiderülni. Közeli források is csak annyit engedtek meg maguknak, hogy "csúnya eset". El tudom képzelni. Jó ízlésű és jó szándékú pasas volt különben.
Na, ez a jó ízlés viszont nem mondható el a WOMEX koncertprogramjáról döntő zsűriről; sajnos már jó pár éve nem. A WOMEX elnöke (és ötletgazdája, többek közt a berlini Piranha kiadó feje), Christoph Borkowsky mindenesetre köti a "7 szamurájt" a karóhoz, szerinte olyan erős a nyomás (kiadók, szponzorok, kulturális partnerek), hogy nem működik a korábbi modell. Hát ő tudja... Azt viszont én is, hogy amíg egy arra hivatott művészeti vezető (évekig: Ben Mandelson) kezében volt a program, addig nem fordulhatott elő, hogy csak kevesen értik, hogyan férhetett a fellépők közé egyik-másik zenekar. Évek óta ez van.
Idén: hétszázötvenen jelentkeztek. Ötvennégyen kaptak lehetőséget, hogy megmutassák magukat a Koppenhágai Koncertközpont hat színpadának valamelyikén. Ilyenkor nincsen gázsi, útiköltség sincsen, viszont jelen van az egész "szakma". Úgyhogy megéri.
Aki képes arra, hogy folyamatosan rohanjon, az mintát vehet az összes előadóból. Én kábé negyvenbe kóstoltam. És nagyon ritkán éreztem, hogy "ez igen". De erre még visszatérünk.
*
Semmi jó hír?
De, természetesen az is van.
Nagyon klassz, hogy (válság ide vagy oda) most éppen "belga bumm" van, és így - az exportirodák jóvoltából - hirtelen vagy két tucat társaság képbe került. A WOMEX-en is fellépő Jaune Toujours nevét máris érdemes megjegyezni: kiforrott és kitűnő sanzon-rockot művel.
Meg hát tény és való: a korán - még a kilencvenes évek közepén - kinőtt berlini terep óta messze a koppenhágai a legalkalmasabb WOMEX-helyszín: a koncertek mellett a vásár (és az ahhoz tartozó vetítések, konferenciák) is ragyogó adottságú helyre (Bella Központ) került.
Továbbá nagyon jó helyre került a két idei WOMEX-díj is. A művészeti díjat a hajléktalanokból és rokkantakból álló - kongói rumbát játszó - Staff Benda Bilili kapta. Már az emblémájuk "megéri": kerekes szék, szárnyakkal. A szakmai díjat pedig - az angoulme-i Musiques Métisses fesztivált vezető - Christian Mousset érdemelte ki, aki afrikai előadók tucatjait vezette be Európában (neki köszönhetjük Rokia Traorét például). ' tényleg az egyik leghitelesebb figura a világzenei mozgalomban - biztos ízlésű és megszállott, a régi iskolából való.
Az új iskola másként gondolkodik. Inkább a trendeket figyeli. Az a kedvenc hívószava, hogy "fúzió". Amibe belekeverhető a ska vagy a Balkán, (a piacon) az a menő... Persze olyan sok bőrt már erről sem lehet lehúzni. És kicsit már uncsi a sok erőltetett mixtúra. Ezért is volt akkora sikere a mi paszabi Parno Grasztunknak. Nemcsak a lendületével, az erejével és a frissességével ragadta magával a közönséget, de a természetességével, a tisztaságával is. Valami, ami végre "igaz" - nem egy szájból hallottam utána ilyen elismerést. Ahogy a korzikai Barbara Furtuna is a keresetlenségével - meg persze az eredendő szépségével - hatott. Négy férfihang, jobbára a cappella, csupa mély érintés, igazi líra.
De természetesen a fúziókból is születhetnek csodák. Tánczenének teljesen jól szuperált a kolumbiai Choc Quib Town: latin hiphop, kicsorduló energiával és az afrokolumbiai színek gazdagságával.
A legnagyobb dobást azonban a kanadai Socalled követte el a maga teljesen külön bejáratú klezmerével. Socalled - akit egyébként Josh Dolginnak hívnak, ha számít ez - mindent megtanult a kelet-európai zsidó zenéről, tud zongorázni, harmonikázni és jiddisül, továbbá mindent megtanult a hiphopról, a rapről, az elektronikáról, és most már egy öttagú zenekar élén olyan hangkollázsra képes, ami egyszerre nosztalgikus és futurisztikus, szívhez szóló és agyas, és ami épp olyan vájt fülű, mint amilyen beindulós klubzene. Tényleg csoda.
Érte megérte Koppenhágába menni.
Koppenhága, október 28.-november 1.
