Vámpírok a filmvásznon - Tiszta szívás!

  • Iványi Zsófia
  • 2009. december 10.

Képzőművészet

Tinédzserek, fogadósok, arisztokraták, hentesek, táncosnők - mind a vérünket akarják. A vámpírdömping eredményeképp sohasem lehetünk elég óvatosak, bármikor és bárhol az ütőerünkre cuppanhat egy vérszopó. Már ha trendi filmek, tévésorozatok vagy épp könyvek szereplői vagyunk.
Tinédzserek, fogadósok, arisztokraták, hentesek, táncosnők - mind a vérünket akarják. A vámpírdömping eredményeképp sohasem lehetünk elég óvatosak, bármikor és bárhol az ütőerünkre cuppanhat egy vérszopó. Már ha trendi filmek, tévésorozatok vagy épp könyvek szereplői vagyunk.

Nehéz megmondani, hogy a vámpírokat miért tartjuk vonzóbbnak a többi bejegyzett szörnyszülöttnél. Tán, mert kifinomultabbak a farkasembereknél, okosabbak a zombiknál és legendásan jobb szeretők, mint a kopogó szellemek. Egyszóval jobban hasonlítanak ránk, emberekre. Mindeközben különféle természetfeletti tulajdonságok birtokosai és vérre ácsingózó ösztönlények egyszerre - tán ez a kettősség az oka, hogy annyira komáljuk őket, miközben a frászt hozzák ránk.

Nosferatu...

Az emberekből táplálkozó élőhalott figurája nem Bram Stoker fejéből pattant ki, megtalálható szinte minden nép mondavilágában, de a vámpír az angol írónak hála tett szert máig nem múló népszerűségére. Az 1897-ben kiadott Drakula Vlad Tepes legendáját vette alapul, hogy a kegyetlen havasalföldi uralkodót halhatatlansággal és egyéb gazságokkal felruházva riogassa a viktoriánus kor széplelkű olvasóit. A saját korában minden bizonnyal vérlázítóan vad, mai viszonylatban inkább szemérmesnek mondható, erotikából és horrorból gyúrt opus rendkívül sikeresnek bizonyult, nem csoda hát, hogy szinte azonnal lecsapott rá a színház és a film világa, kismillió adaptációnak, tovább-, illetve újragondolásnak adva életet.

Az egyik legütősebb feldolgozás Friedrich Wilhelm Murnau keze közül került ki: az 1922-es, zömmel eredeti helyszíneken forgatott Nosferatu valószínűleg a valaha volt legrémisztőbb és legvisszataszítóbb vérszopóval ajándékozta meg a világot. A patkányokkal bratyizó és önmagában is rágcsálószerű szörnyeteg sok tekintetben eltér a későbbi filmek vérgrófjaitól. Egyrészt köze sincs a ma ismert sármos, szexis, megnyerő vámpírokhoz, amiben nem épp szalonképes viselkedésének és méretes (ráadásul nem visszahúzható!) metszőfogainak egyaránt lehet némi szerepe. Másrészt teljesen antiszociális, se szolgája, se macája, így Brémába érkezve, a zamatosnak ígérkező Ellen után kutatva kénytelen a hóna alá csapott koporsójával közlekedni. Már-már meg is sajnálnánk a magányos Orlok grófot, ha nem rázna ki minket a hideg valahányszor - szinte önálló életet élő árnyékát követve - beoson a képbe.

Stoker örökösei feltehetően kevésbé értékelték a német expreszszionizmus erőteljes képi megoldásait, balsejtelmű árnyait, komor hangulatát, mint mi, vagy egyszerűen csak genyók voltak, mindenesetre nem engedélyezték a Drakula név használatát, sőt, heves közbenjárásuknak hála a filmet kis híján megsemmisítették.

...és a többiek

Murnau örök érvényű némafilmje többeket is megihletett: a 2000-es A vámpír árnyéka azzal az igen eredeti gondolattal játszik el, hogy a grófot alakító színész (Max Schreck) valójában nem is csepűrágó volt, hanem egy hús-vér vámpír, akit a filmművészet iránt igen elkötelezett Murnau azzal az ígérettel csábított a forgatásra, hogy honorárium gyanánt kiszipolyozhatja a stáb egyes tagjait. Kevésbé mókás, ugyanakkor lényegesen maradandóbb darab a német új hullám (de tán az egész filmtörténet) legőrültebb színész-rendező párosának Nosferatuja 1979-ből. A Werner Herzog rendezte, Klaus Kinski főszereplésével készült film - egyedülálló módon - a rém lelkében zajló folyamatokra helyezi a hangsúlyt. Igen, mert itt a vámpírnak bizony lelke van, miből fakadóan nemcsak emberdzsúszra, hanem szeretetre és szerelemre is éhes. A nyomasztó történet előrehaladtával a néző egyszer csak azon kapja magát, hogy a potenciális áldozatok helyett a mérhetetlenül magányos vérszívóval szimpatizál és empatizál, no meg erőteljesen drukkol, hogy a szépséges Isabelle Adjani ugyan adja már be a derekát, és jöjjön össze ezzel a derék (majdnem) emberrel.

Nem Herzog volt az első (és főként nem az utolsó), aki érzelmekkel operáló vérszívót alkotott. A sok tekintetben frenetikus 1972-es Blacula az afroamerikai közönséget megcélzó blaxploitation filmek egyik díszpéldánya. A hetvenes évek minden fontos kellékét (magas talpú cipő, mikrofonséró, diszkóláz) felvonultató horrorban az összes nagyobb szerepben feketék tűnnek fel, fehérek jobbára csak bugyuta táplálékként jelennek meg a vásznon. A címszereplő (akinek akció közben nemcsak a fogazata, hanem a barkója is hatalmasra nő) bármit megtenne szíve választottjáért, így mikor a gonosz rendőrök karót döfnek az épp hogy csak vámpírrá lett kedves szívébe, hősünk bánatában elolvasztja magát a napon. Áh. A romantikus vámpír figurája más filmekben is egyre-másra feltűnik, például a magát a regény legszöveghűbb adaptációjaként feltüntető Bram Stoker: Drakula című, Francis Ford Coppola elkövette filmben. A hollywoodi sztárok garmadáját felvonultató alkotás egyes, alapvető fontosságú topikokban (mint például a gróf tenyerének szőrös volta) valóban nem tér le a Stoker kijelölte útról, ám itt-ott egy cseppet mégiscsak elkalandozik. Így eshetett, hogy a vásznon szenvedélyes szerelem szövődik vámpírunk és egy bizonyos hölgy között, míg a regényben erről szó sincs. Ez persze megbocsátható vétek, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy Winona Ryder eszményien mutat Gary Oldman karjában. Egy másik álomgyári műremekben már nem ilyen egyértelmű a vámpírok érzelemháztartása: az összes valamirevaló Beverly Hills-i szépfiút élőhalottként tálaló Interjú a Vámpírral című filmben Brad Pitt lelke akár a frissen esett hó, míg a tanítómesterét adó Tom Cruise maga a megtestesült gonosz. Több szempontból is hasonló helyzet áll fenn a mostanság futó True Blood című tévésorozatban. Egyrészt itt is feltűnően jóképű vérszívó-populáció tapasztalható, másrészt köztük is akadnak szerelemre igencsak, illetve egyáltalán nem hajlamos egyedek. A vallással, szexszel, mágiával és drogokkal jócskán meghintett széria különlegességét az adja, hogy vámpírjai (amellett, hogy többnyire nem fiatalok) igencsak modernek, semmi közük ódon kastélyokhoz, köpönyegbe bugyolált főnemesekhez vagy ősi babonákhoz, ellenben imádják a számítógépes játékokat, követik a divatot, és remekül vezetnek. A rendkívül prosperáló vámpírpiac lefedettségét biztosítandó a True Blooddal nagyjából egy időben egy másik sorozat is útjára indult, ami nem a képernyőt, hanem a filmvásznat hódította meg seperc alatt. A valamivel fiatalabb korosztályt becélzó Alkonyatban (mondanunk sem kell) igen fontos szerepet játszanak a mindent elsöprő érzelmek, ami egy tini vámpírok, vérfarkasok és mezei kamaszok kalandjait feltáró történetben nem feltétlenül hátrány.

Béla

A vérszívást szerelemmel vegyítő mozik - és úgy általában a vámpírfilmek - egyik legjobbika Svédországból érkezett: a nyolcvanas években, egy meglehetősen lehúzó (azzal a sok hóval meg aztán pláne!) külvárosi környezetben játszódó Engedj be! egy magának való, a suliban agyongyötört kissrác és egy (látszatra) vele egyidős vámpírlányka között szép lassan szövődő szerelem történetét meséli el. Annak ellenére, hogy több embert is kivéreztetnek, illetve cafatokra tépnek a vásznon, a paneltömbök árnyékában bontakozó, többszörösen terhelt románc meséje a másság elfogadásának egyik legszebb és legszerethetőbb filmes példája. Ráadásul abban, hogy a két, minden létező közösségből kitaszajtott kiskamasz egymásra talál, egy picike szerepünk nekünk, magyaroknak is van: a kapcsolat ugyanis egy Rubik-kocka rekordgyorsaságú kirakásával veszi kezdetét.

Valamivel több magyar vonatkozása van a vámpírfilmtörténet megkerülhetetlen klasszikusának, az 1931-es Drakulának, amiben "a mi Bélánk" bújt a vérszomjas arisztokrata bőrébe. A Tod Browning rendezte kis költségvetésű, ám igen nagy hatású moziban Lugosi - aki megelőzőleg már a Broadway-n is életre keltette a grófot - kifinomult modorával, delejes nézésével, egyedi mozdulataival és erős akcentusával a Drakula-lét máig ható alapjait fektette le. A vámpír egyik fő fegyverét, a sármot ő adta a figurának, a rémisztő, állatias szörnyetegből puszta megjelenésével ellenállhatatlan csábítót varázsolt. A hatalmas sikernek hátulütői is voltak:

"Szegény Béla" a továbbiakban képtelen volt szabadulni a gróf szerepétől, és élete utolsó húsz évében számtalan vitatható színvonalú filmben (illetve show-műsorban) öltötte újra és újra magára éjszínű köpönyegét. A fokozatosan lecsúszó, elszegényedő és morfiumfüggővé váló ikon az őt ért szórakoztatóipari és egyéb csapásokat "Drakula átkaként" summázta.

A fentiek mellett a vérszívók egyik legcsodálatosabb tulajdonsága az, hogy hihetetlen alkalmazkodóképességgel bírnak, és lényegében bárminemű árukapcsolásra alkalmasak.

Paródiák sokasága (többek között Roman Polanski 1967-ben készült bájos ökörködése, a Vámpírok bálja) bizonyítja, hogy élőhalott barátainkat minden szívózásuk ellenére nem kell véresen komolyan venni. Ugyanakkor domborítanak - jobbára nézhetetlen - akciófilmekben (Penge), tudnak segítőkész szomszédok lenni (Éjszakai és Nappali őrség), ha a helyzet úgy kívánja, a pornóiparba is szívesen belekóstolnak (The Horny Vampire, Dracula Sucks).

A hihetetlen és múlhatatlan népszerűség mintha csak Drakula gróf vészjósló szavait igazolná: "Van, hova legyek! Szerető nőiket kerítem hatalmamba, és úgy jönnek majd utánam mind, ahogy évszázadok óta alattvalóm és táplálékom valahány!"

Neked ajánljuk