„Anyátok elment” – Gyermekeiket tanyán egyedül nevelő apák

  • Kohout Zoltán
  • 2013. november 9.

Kis-Magyarország

Visszatérő a csonka család a dél-alföldi tanyavilágban. A különválás oka mindig a megcsalás, ahogy rendre az apák maradnak otthon a gyerekekkel. Egyedül. De hogy bírják kilenc aprósággal? Riport a becsületről, családi gyilkossággal és átokkal.

Az idén nyolcvanéves Pecznyik János kezén ma is ott a jegygyűrű. Néhai felesége sok éve elhunyt, de a férfi szavaiból kiderül, nem volt sok öröme viszontagságos házasságukban, amíg együtt voltak. János későn – nyugdíj előtt pár évvel – lett apja két gyereknek, mert későn találkozott feleségével, aki, ahogy ő megfogalmazza, később is szeretett elmenni. „Egyszer csak szóltak a gyárból, hogy tán beteg az asszony, mert napok óta nem jár be. Mondom nekik, hogy nekem reggelente azt mondja, dolgozni megy… Akkor aztán már tudtam, hogy eljár valahová napközben. Nem sokkal később el is ment, azt se tudtam, hová. Csak akkor láttam viszont, amikor hazaadta a harmadik gyereket.”

Ki a kövesútig

A harmadik ráadásul nem tőle született. Akkor már évek óta egyedül nevelte két gyermekét, a nagyobbik ekkor négy-, a kisebbik kétéves volt. Amikor a harmadik a házhoz került a Kiskunhalas melletti Rekettyén álló egykori kúriába, kiderült: ő is tejérzékeny, akárcsak féltestvérei. Az akkor már nyugdíjas férfi onnantól három gyerek után járt Pestre diétás készítményekért. János nem csak a szükséges pénzt, ételt és ruhát teremtette elő, de mindennap kikísérte őket a hosszú földes dűlőkön a „kövesútig”, ahol már járt a busz. Aktív korában az akkor még létező – majd a rendszerváltáskor életképtelenné vált – Fémmunkásnál dolgozott lakatosként, így idővel a tanyán kis homokfutót eszkábált egy kiöregedett Danuvia-motor és három öreg futómű felhasználásával. Onnantól ezzel szállítgatta a gyerekeket. „Olyan kezem van, hogy minden működni kezd alatta” – mondja, és máris mutatja az egyik legújabb találmányát: ezzel segítik a különféle terményhordást a tanya körül.

false

 

Fotó: Kohout Zoltán

Aztán mesélni kezd: miután felesége hazaadta a harmadik gyereket, nemsokára hazajött, talán hogy ott végezze, a tanyán, ahol sokáig hiányolták. János soha sem „hozott más asszonyt” a házhoz. „Ide, ezekhez a gyerekekhez?!” – kérdi.  

Már a kapuban búcsúzkodunk, amikor arról beszél, hogy soha, semmiféle segítség nem jött a városból. Azon túl, hogy egy ideig kapta a családi pótlékot, meg ingyen vihette orvoshoz a gyerekeket, senki – sem gyámhatóság, sem gyermekvédelmisek – nem kérdezte tőle egyszer sem, van-e szüksége bármire, tudja-e rendezni a gyerekek dolgát. Csak a Kiskunhalas külterületét, mint a tenyerüket ismerő mezőőrök emlékeznek rá, hogy János bácsi mindaddig kijárt velük a kövesútig, míg csak az utolsó is ki nem nőtte az iskolát.

Fogtam a cókmókját, és kitettem

Imre negyvenes éveit tapossa, Kiskunhalas és Kecel között él egy kétszobás kis tanyán. Az udvarban libák fogadnak. „Ezek hamarabb jeleznek, mint akármelyik házőrző. Elég, ha valaki befordul a kanyarban, már ordítanak” – magyarázza. Kijjebb is hívom, a fenyegetően fújtató libáktól szavát alig értem. Imre négy gyereket nevel. A két idősebb lány már serdül, a fiúk általánosba járnak. Anya velük sincs. „Megmondjam őszintén? Én tettem ki a szűrét. Helytálltam mindenben, de így is kevés voltam neki, kellett még egy férfi. Előtte még visszafogadtam többször, aztán egyszer elég lett, fogtam a cókmókját, kitettem az ajtóba, és befejeztem.”

A gyerekekkel nem volt különösebb gondja. „Heten voltunk testvérek, én a legidősebb. Volt időm eleget tanulni a kisebbek gondozásából. Ha a szüleim dolgozni mentek, hajnaltól estig, minden rám maradt: a főzés, a mosás, a vigyázás, minden.” A férfi büszke rá, hogy a gyerekek rendesek: amikor az iskolába mennek vagy be a városba, szép sorokban járnak, rendesen öltözve, tisztán, fegyelmezetten. „Nem is lehet máshogy. Nem kell nekem, hogy hiányzás vagy mulasztás miatt bajunk legyen, elvegyék a családi pótlékot. De úgy nézem, rendesek, maguktól is tanulnak.”

A pénz itt is komoly szükség. Imre – mint mondja –, „ha megszakad se” teremt elő többet havi százezernél. Azt is úgy, hogy a különféle állami-önkormányzati segélyek mellé kénytelen olykor napszámot vagy ilyen-olyan beugrót vállalni. Sokszor a mezőőrök visznek összegyűjtött ruhát és ezt-azt a családnak. „Vállalnék én munkát, bírom, de a gyerekek mellett nem lehet bármit (ti. nincs, ki vigyázzon rájuk – a szerk.). Ha nagyobbak lesznek a fiúk, akkor talán.”

Egyedülálló apák: rosszabb helyzetben
Egy ezredforduló után készített tanulmány szerint az elvált apák helyzetére általánosságban jellemző, hogy iskolázatlanabbak, rosszabb a munkaerő-piaci pozíciójuk, a jövedelmi és lakásviszonyaik, az egészségi állapotuk és a kényelmi javakkal való ellátásuk. Továbbá több köztük a szegény, és szegényesebb a lakásaik felszereltsége. A nők helyzetét is vizsgáló tanulmány itt olvasható.





Felkerestük a kiskunhalasi gyermekvédelmi szolgálat vezetőjét, és Mester Sándor elmondta: az elmúlt két évben nem jelentkeztek náluk segítségért magányos apukák. A szolgálat egyébként több mindenben is segíthet a nehéz helyzetbe került családoknak: átmeneti szállást biztosítanak, segítenek a történtek feldolgozásában, de ügyintézési, segélyezési tanácsadást is végeznek, amennyiben igény van rá.

Verte őket az apa

Akadnak fájdalmasabb sorsú családok is. Terike, aki maga is tanyán nőtt fel, egy mára szétszéledt, tragédiákkal és súlyos bűncselekményekkel övezett család leszármazottja. Ő azt mondja, valami különös átok lehetett a vérvonalban. „Mindnyájunkat vertek otthon, engem és a testvéreimet is. Rendszeresen és kíméletlenül, úgyhogy nem csoda, hogy mi, lányok, amint lehetett, az első férfihoz inkább hozzámentünk, csak elhagyhassuk a házat. Csinosak voltunk mind, az öcsém és a nővéreim is, el is keltünk gyorsan.”

Képünk illusztráció

Képünk illusztráció

Fotó: MTI

Terike nővérét erőszakos apja egy olyan férfihez adta, akit a nő, Marika nem szeretett igazán. „Két fiút és két lányt szült neki, amikorra otthagyta őket. A legnagyobbik gyerek már volt vagy kilencéves. Nem is akárhogy ment el: szó nélkül, egyik reggeltől a másikra, ráadásul azzal a fiatal legénnyel, aki a dűlő másik végén lakott, a város felől. A férj aztán mégis olyan rendesen viselte a gyerekek gondját, hogy példásan. Igaz, volt egy kis pénze, mert ügyesen gabonázott, ha nem is sok, de arra elég, hogy ellegyenek.”

Ám az asszony nem tűnt el az életükből: a Tiszántúlra költözött, és idővel elkezdte magához venni – Terike szavával: visszalopkodni – a gyerekeket. Látogatóba vitte őket, aztán már nem adta vissza őket, haza az apjukhoz. Amikor a legutolsót is elvitte magával, még meg is fenyegette, sőt, valami csirkefogókkal meg is verette a férfit, aki majdnem belerokkant a sérülésekbe. A férfi később felépült, de a család addigra széthullott. A történet innentől fogva, mint valami rémtörténet: a különféle státuszú családtagok közt gyilkosság és mérgezés is előfordult. Marika végül egy nyugdíjasotthonban halt meg. Állítólag boldog volt.

Más asszonyra nem bíznák

Híre járt egy időben egy férfinek, aki Kiskunhalas és Kiskőrös között élt a tanyáján egyedül kilenc gyermekével. Történetüket onnan ismerem, hogy amíg létezett Kiskunhalason a válság hatására 2008-ban bezárt Levi’s farmergyár, az üzem közösségtámogató csoportot hozott létre, és ez a csoport éveken át pénzadományokkal segítette ezt a családot is. Környezettanulmányaik révén tudták, hogy a férfi erején felül biztosítja a gyerekek ellátását. Erőfeszítései az egész környéken ismertek voltak, és nemcsak a levi’sesek, hanem egy helyi vállalkozó is segített: a 2000-es évek elején kis házrészbővítést is finanszírozott a családnak.

A farmergyár egyik egykori munkatársa, aki személyesen ismerte őket, emlékezett a férfi elméletére. A családapa úgy vélte, városban azért könnyebb a férfiaknak elhagyni az asszonyt, mert ott könnyebb a megélhetés, a túlélés, nincsenek távolságok, ám akad munka és élelem. Tanyán viszont a férfi a túlélés kulcsa: az ő ereje kell a fűtéshez, élelemszerzéshez és a biztonsághoz, ezért inkább a nő megy el. Az apák pedig sokszor azért nem mernek új asszonyt „keríteni a házhoz”, mert úgy érzik: ritka az olyan anya, aki elfogadja más gyerekét.

Neked ajánljuk

Kutyából nem lesz unikornis

  • SzSz

„1 millió dollár nem tuti. Tudjátok mi a tuti? 1 milliárd dollár” – fűzi be Sean Parker, a simlis befektető a Facebook tejfelesszájú, egyetemista alapítóit a The Social Network – A közösségi hálóban. A Justin Timberlake játszotta pasas maga a gonosz kapitalista csábító, aki David Fincher filmje szerint főszerepet játszott abban, hogy néhány kapucnis srác nekifutásából vanity project helyett végül az egész világot meghódító gigavállalat jöjjön létre.

A legnagyobb átverés

Alighanem biztosra akart menni a Netflix, amikor jó pénzért – erről még lesz szó – megvette 2018-ban az akkor már internetszerte nagy népszerűségnek örvendő, és épp börtönbüntetését töltő álörökösnő, Anna Sorokin élettörténetének megfilmesítési jogát, és hozzá ugyancsak szép pénzért leszerződtette az Y generációs narratívák kipróbált tévés elbeszélőjét, Shonda Rhimest. Biztosra mentek, csak épp azt nem tudták eldönteni, hogy mit is akarnak ezzel az egésszel kezdeni, mit szeretnének mondani a történetről, és miért tartják egyáltalán érdekesnek a Sorokin-sztorit.

A legnagyobb tűzijáték

  • Csabai Máté

Zabszem van Tigran Hamasyan seggében. Az örmény folklór, a thrash metal, a prog rock és az ECM-stílusú ambient felé tett kirándulások után odaérkezik, ahonnan mások indulni szoktak: az amerikai jazzdalokhoz, Ella Fitzgerald, Charlie Parker és Chet Baker klasszikusai­hoz. Nem vitatom, hogy ragyogó invencióval és virtuozitással nyúl ezekhez, de izgága természetének nem tud parancsolni.

Távolról sem

  • Sándor Panka

Elgondolkodtató és megragadó látvány fogad (Erős Hanna és Zatykó Bori munkája): a színpadon hatalmas piros M betű, előtte piros szőnyeg, jobboldalt kör alakú vetítővászon, Bartha Máté videóival. A Kovács Lehel által megformált kutató, az Amerikából hazatért Gyarmati Egon bele is kezd a Magor-program kifejlesztésének hátteréről szóló ismeretterjesztő előadásába.

Elnyomás alatt nő

Naomi Wolf amerikai feminista író a Vagina című könyvében hosszan értekezik arról, hogy a vagina fölötti uralom és a nők társadalmi csoportjának elnyomása egy és ugyanaz.

Míg el nem tűnik

  • Erdei Krisztina

A 20. század alkotói gyakran keresték a fotózás valódi helyét a művészetek között. Moholy-Nagy és kortársai, az avantgárd fotográfia képviselői a festészetet utánzó fotóhasználattal szemben, a médium sajátos formanyelvének kidolgozására törekedve önálló kifejezésmódot fejlesztettek ki, amely képes a valóságot sajátos nézőpontok mentén rögzíteni.

A leégett kastély felépítése

A kötet megjelenése után publikált Párhuzamos létezésben című műhelyesszéjében Láng Orsolya úgy fogalmazott, hogy akkor zárja le a verseskötetének kéziratát, amikor úgy érzi, már nem tud többet mondani „arról a kevés dologról, ami foglalkoztat”.

Utánunk is ősök jönnek

Mint amikor locsog a tenger, nyolc-tíz mondatos, csak ritkán hosszabb szövegekből áll ez a regény. Apró képek, monológok arról, hogyan tölti el az életét az ember a neten és a valóságban, hogyan éli meg a rácsodálkozás örömét, szakadatlanul tanulva és csalódva.

Múlt, jelen, jövő

„Miről vitatkoznak a magyarok?” – teszi fel a fogós kérdést a Klubrádió nemrégiben indult műsorának, a Három az igazságnak a beharangozója. Aztán gyorsan meg is válaszolja: „Természetesen önmagukról. És természetesen csak egy igazságot ismernek arról, hogy kik is ők, mi jó nekik, és hová tartanak.

A dolgozó népé lett

A 20. századi magyar írók népes táborán belül kevés­szer fordult elő teljes egyetértés, de az 1953 óta működő szigligeti alkotóház mindenkinek bejött. Lehetetlen felsorolni, hogy az elmúlt hetven évben hányan emlékeztek meg róla meleg szívvel, és az sem volt soha vita tárgya, hogy „az íróknak” szükségük van-e egy balatoni kastélyra.