Az idén nyolcvanéves Pecznyik János kezén ma is ott a jegygyűrű. Néhai felesége sok éve elhunyt, de a férfi szavaiból kiderül, nem volt sok öröme viszontagságos házasságukban, amíg együtt voltak. János későn – nyugdíj előtt pár évvel – lett apja két gyereknek, mert későn találkozott feleségével, aki, ahogy ő megfogalmazza, később is szeretett elmenni. „Egyszer csak szóltak a gyárból, hogy tán beteg az asszony, mert napok óta nem jár be. Mondom nekik, hogy nekem reggelente azt mondja, dolgozni megy… Akkor aztán már tudtam, hogy eljár valahová napközben. Nem sokkal később el is ment, azt se tudtam, hová. Csak akkor láttam viszont, amikor hazaadta a harmadik gyereket.”
Ki a kövesútig
A harmadik ráadásul nem tőle született. Akkor már évek óta egyedül nevelte két gyermekét, a nagyobbik ekkor négy-, a kisebbik kétéves volt. Amikor a harmadik a házhoz került a Kiskunhalas melletti Rekettyén álló egykori kúriába, kiderült: ő is tejérzékeny, akárcsak féltestvérei. Az akkor már nyugdíjas férfi onnantól három gyerek után járt Pestre diétás készítményekért. János nem csak a szükséges pénzt, ételt és ruhát teremtette elő, de mindennap kikísérte őket a hosszú földes dűlőkön a „kövesútig”, ahol már járt a busz. Aktív korában az akkor még létező – majd a rendszerváltáskor életképtelenné vált – Fémmunkásnál dolgozott lakatosként, így idővel a tanyán kis homokfutót eszkábált egy kiöregedett Danuvia-motor és három öreg futómű felhasználásával. Onnantól ezzel szállítgatta a gyerekeket. „Olyan kezem van, hogy minden működni kezd alatta” – mondja, és máris mutatja az egyik legújabb találmányát: ezzel segítik a különféle terményhordást a tanya körül.
| ||
Aztán mesélni kezd: miután felesége hazaadta a harmadik gyereket, nemsokára hazajött, talán hogy ott végezze, a tanyán, ahol sokáig hiányolták. János soha sem „hozott más asszonyt” a házhoz. „Ide, ezekhez a gyerekekhez?!” – kérdi.
Már a kapuban búcsúzkodunk, amikor arról beszél, hogy soha, semmiféle segítség nem jött a városból. Azon túl, hogy egy ideig kapta a családi pótlékot, meg ingyen vihette orvoshoz a gyerekeket, senki – sem gyámhatóság, sem gyermekvédelmisek – nem kérdezte tőle egyszer sem, van-e szüksége bármire, tudja-e rendezni a gyerekek dolgát. Csak a Kiskunhalas külterületét, mint a tenyerüket ismerő mezőőrök emlékeznek rá, hogy János bácsi mindaddig kijárt velük a kövesútig, míg csak az utolsó is ki nem nőtte az iskolát.
Fogtam a cókmókját, és kitettem
Imre negyvenes éveit tapossa, Kiskunhalas és Kecel között él egy kétszobás kis tanyán. Az udvarban libák fogadnak. „Ezek hamarabb jeleznek, mint akármelyik házőrző. Elég, ha valaki befordul a kanyarban, már ordítanak” – magyarázza. Kijjebb is hívom, a fenyegetően fújtató libáktól szavát alig értem. Imre négy gyereket nevel. A két idősebb lány már serdül, a fiúk általánosba járnak. Anya velük sincs. „Megmondjam őszintén? Én tettem ki a szűrét. Helytálltam mindenben, de így is kevés voltam neki, kellett még egy férfi. Előtte még visszafogadtam többször, aztán egyszer elég lett, fogtam a cókmókját, kitettem az ajtóba, és befejeztem.”
A gyerekekkel nem volt különösebb gondja. „Heten voltunk testvérek, én a legidősebb. Volt időm eleget tanulni a kisebbek gondozásából. Ha a szüleim dolgozni mentek, hajnaltól estig, minden rám maradt: a főzés, a mosás, a vigyázás, minden.” A férfi büszke rá, hogy a gyerekek rendesek: amikor az iskolába mennek vagy be a városba, szép sorokban járnak, rendesen öltözve, tisztán, fegyelmezetten. „Nem is lehet máshogy. Nem kell nekem, hogy hiányzás vagy mulasztás miatt bajunk legyen, elvegyék a családi pótlékot. De úgy nézem, rendesek, maguktól is tanulnak.”
A pénz itt is komoly szükség. Imre – mint mondja –, „ha megszakad se” teremt elő többet havi százezernél. Azt is úgy, hogy a különféle állami-önkormányzati segélyek mellé kénytelen olykor napszámot vagy ilyen-olyan beugrót vállalni. Sokszor a mezőőrök visznek összegyűjtött ruhát és ezt-azt a családnak. „Vállalnék én munkát, bírom, de a gyerekek mellett nem lehet bármit (ti. nincs, ki vigyázzon rájuk – a szerk.). Ha nagyobbak lesznek a fiúk, akkor talán.”
| Egyedülálló apák: rosszabb helyzetben Egy ezredforduló után készített tanulmány szerint az elvált apák helyzetére általánosságban jellemző, hogy iskolázatlanabbak, rosszabb a munkaerő-piaci pozíciójuk, a jövedelmi és lakásviszonyaik, az egészségi állapotuk és a kényelmi javakkal való ellátásuk. Továbbá több köztük a szegény, és szegényesebb a lakásaik felszereltsége. A nők helyzetét is vizsgáló tanulmány itt olvasható. |
Felkerestük a kiskunhalasi gyermekvédelmi szolgálat vezetőjét, és Mester Sándor elmondta: az elmúlt két évben nem jelentkeztek náluk segítségért magányos apukák. A szolgálat egyébként több mindenben is segíthet a nehéz helyzetbe került családoknak: átmeneti szállást biztosítanak, segítenek a történtek feldolgozásában, de ügyintézési, segélyezési tanácsadást is végeznek, amennyiben igény van rá.
Verte őket az apa
Akadnak fájdalmasabb sorsú családok is. Terike, aki maga is tanyán nőtt fel, egy mára szétszéledt, tragédiákkal és súlyos bűncselekményekkel övezett család leszármazottja. Ő azt mondja, valami különös átok lehetett a vérvonalban. „Mindnyájunkat vertek otthon, engem és a testvéreimet is. Rendszeresen és kíméletlenül, úgyhogy nem csoda, hogy mi, lányok, amint lehetett, az első férfihoz inkább hozzámentünk, csak elhagyhassuk a házat. Csinosak voltunk mind, az öcsém és a nővéreim is, el is keltünk gyorsan.”
| ||
Terike nővérét erőszakos apja egy olyan férfihez adta, akit a nő, Marika nem szeretett igazán. „Két fiút és két lányt szült neki, amikorra otthagyta őket. A legnagyobbik gyerek már volt vagy kilencéves. Nem is akárhogy ment el: szó nélkül, egyik reggeltől a másikra, ráadásul azzal a fiatal legénnyel, aki a dűlő másik végén lakott, a város felől. A férj aztán mégis olyan rendesen viselte a gyerekek gondját, hogy példásan. Igaz, volt egy kis pénze, mert ügyesen gabonázott, ha nem is sok, de arra elég, hogy ellegyenek.”
Ám az asszony nem tűnt el az életükből: a Tiszántúlra költözött, és idővel elkezdte magához venni – Terike szavával: visszalopkodni – a gyerekeket. Látogatóba vitte őket, aztán már nem adta vissza őket, haza az apjukhoz. Amikor a legutolsót is elvitte magával, még meg is fenyegette, sőt, valami csirkefogókkal meg is verette a férfit, aki majdnem belerokkant a sérülésekbe. A férfi később felépült, de a család addigra széthullott. A történet innentől fogva, mint valami rémtörténet: a különféle státuszú családtagok közt gyilkosság és mérgezés is előfordult. Marika végül egy nyugdíjasotthonban halt meg. Állítólag boldog volt.
Más asszonyra nem bíznák
Híre járt egy időben egy férfinek, aki Kiskunhalas és Kiskőrös között élt a tanyáján egyedül kilenc gyermekével. Történetüket onnan ismerem, hogy amíg létezett Kiskunhalason a válság hatására 2008-ban bezárt Levi’s farmergyár, az üzem közösségtámogató csoportot hozott létre, és ez a csoport éveken át pénzadományokkal segítette ezt a családot is. Környezettanulmányaik révén tudták, hogy a férfi erején felül biztosítja a gyerekek ellátását. Erőfeszítései az egész környéken ismertek voltak, és nemcsak a levi’sesek, hanem egy helyi vállalkozó is segített: a 2000-es évek elején kis házrészbővítést is finanszírozott a családnak.
A farmergyár egyik egykori munkatársa, aki személyesen ismerte őket, emlékezett a férfi elméletére. A családapa úgy vélte, városban azért könnyebb a férfiaknak elhagyni az asszonyt, mert ott könnyebb a megélhetés, a túlélés, nincsenek távolságok, ám akad munka és élelem. Tanyán viszont a férfi a túlélés kulcsa: az ő ereje kell a fűtéshez, élelemszerzéshez és a biztonsághoz, ezért inkább a nő megy el. Az apák pedig sokszor azért nem mernek új asszonyt „keríteni a házhoz”, mert úgy érzik: ritka az olyan anya, aki elfogadja más gyerekét.
