Másfél hónap alatt háromszor verte szét a szegedi Szeretetláda Karitatív Egyesület Lechner téri dobozát egy 36 éves férfi. Elfogták, eljárás indult ellene. A rendőrök mellett az egyesület is kereste. Somi Béla elnök azt mondja, nem ők tettek feljelentést. Az okozott kár megtérítésénél pedig lényegesebbnek gondolják, hogy kiderüljön, mi vitte rá az elkövetőt, hogy megrongálja a ládát.
Az egyesület alapítói tíz éve a Facebookon, egy Virág Cukrászdáról szóló bejegyzés alatt kezdtek beszélgetni, eredetileg arról, hogyan lehetne megmenteni Szeged régi vendéglátóhelyét. Kiderült, jól megértik egymást. Egyikük hozta szóba a pécsi szerzetes, Pio atya adományládájának esetét, és az ötletet, hogy Szegeden is fönn lehetne tartani ilyen dobozt ételadományok számára. Találkoztak, mind a heten beadtak a közösbe ezer forintot, az volt az indulótőke. Somi Béla, aki energetikai mérnök, most már nyugdíjas, elkészítette az első ládát, amely azóta is fönn van a rókusi templom kerítésén. A másik kettő is egyházi területen kapott helyet: a Tisza Lajos körúti evangélikus templom kerítésén, illetve a már említett lábon álló doboz a Lechner téri görögkatolikus kápolna mellett.
„Az egyház telke magánterület – mondja Somi Béla –, és a szegedi építési szabályzat szerint ha harminc centiméternél jobban nem lóg ki közterületre a doboz, nincs vele dolga a közterület-felügyeletnek, sem a Nébihnek. Meglehet, a legszigorúbb előírásoknak nem felel meg ez a láda, de sokkal higiénikusabb, mint a kuka tetejére nejlonzacskóban kirakni az ételt. Azért is jó ez így, mert minden egyház végez valamilyen karitatív munkát felekezettől függetlenül. Tisztában voltunk vele, hogy ez semmi komolyabb problémát nem old meg, túlélni segít. Kíváncsiak is voltunk, mi lesz ebből. Mindnyájunknak volt motivációja, én annyi jót kaptam ettől a társadalomtól, hogy most már vissza is akarok adni. Először mi hordtuk bele az ennivalót, aztán láttuk, más is berakja. Egy kiló kenyér, egy konzerv, két alma.”
A közösségi médiában és a helyi nyilvánosságban reklámozták, szórólapot készítettek. Az került rá, „kéretlenül, önzetlenül, feltétel nélkül”. Azért, mert aki abba a ládába ennivalót tesz, lemond a tulajdonjogáról, nem foglalkozik azzal, ki hogyan használja fel, mit csinál vele.
A kezdeményezők az elején kaptak olyan visszajelzést, hogy van, aki kiveszi az ennivalót, elhordja a Mars téri piacra, eladja, és vesz belőle cigarettát, italt. Erre ők azt mondták, nem tudják, nem is akarják megváltoztatni azoknak az embereknek a szocializációját, akik a ládához járnak. Ha valakinek annyi hiányzik ahhoz, hogy túlélje a napot, hogy legyen cigije, kannás bora, és így jut hozzá, már segítettek rajta. A többség úgyis magának, családjának viszi az ennivalót. Ezt Somi Béláék jól tudják, mert mindennap visznek a ládákhoz ételt – Excel-táblázaton tervezik meg, ki, mikor, melyikhez jár –, és találkoznak azokkal, akik számítanak az adományra. Páran hozzájárultak, hogy készüljön kép, amelyen valamennyire látszanak, de csak azért, hogy lássák az emberek, ez a kezdeményezés tényleg működik.
Az adományozó közönséggel ilyen kapcsolata sincs az egyesületnek, és ez így jó. Az a tapasztalat, hogy aki adni készül, sokszor ugyanolyan zavarban van, mint aki rájön, hogy segítség nélkül nem tud ennivalót szerezni. A Szeretetláda egyesület tagjai olykor kapnak üzenetet, segítséget kér valaki. A tanácsra, hogy ott a láda, néha az a válasz, „nem, oda én nem megyek el”. Az a következő szint, amikor mégis elmegy, aztán a nyilvános melegétel-osztásra is odaáll. A láda a teljes anonimitást biztosítja mindkét irányban.
„Először készételkonzerveket, olyan ennivalókat tettünk bele, amelyek azonnali fölhasználásra jók” – mondja az elnök. –
„Ahogy elkezdtük megismerni őket, láttuk, hogy módosítani kell a kínálaton.
A hajléktalanok tudják, mikor, hol, hogyan lehet élelmiszerhez, meleg ételhez, ruhához jutni, hol lehet pihenni. Tökéletesen ismerik a város szociális ellátórendszerét, az önkormányzati és a civil segítséget is. Az ő életük arról szól, hogy egyik ilyen ponttól a másikig vándorolnak nap közben. Ám járnak a ládákhoz kisnyugdíjasok is, akik még laknak valahol, de mindennapi dilemma számukra, hogy gyógyszert vegyenek, ennivalót, vagy a villanyszámlát fizessék ki. Jönnek nagycsaládosok, ahol valamelyik vagy mindkét szülő állás nélkül maradt hirtelen. Más alacsony keresetűek, akiknek a szájuk még épp a vízszint fölött van, és kapaszkodnak, hogy ne süllyedjenek tovább. Az ő érdekükben kezdtünk lisztet, cukrot, étolajat, sót, száraz tésztát, tarhonyát tenni a ládába. Olyan ételt, amit meg lehet főzni, és van ennivaló egy-két napra. Egyre több ilyen helyzetű ember jön. Tudják, mikor megyünk, várnak.”
A szegedi szeretetláda indulása után az első években országszerte több helyen is követték a példát. Negyvenegynéhány településről kaptak hírt Somi Béláék, ahol ládát tettek ki. Keresték is őket jó tanácsért. Összeállítottak egy segédletet, hogyan érdemes indulni, mire célszerű figyelni.
Azt nem követték, hol milyen eredménnyel jártak, viszont az ő életükben változás állt be. A baráti társaság egyesületté alakult. Az alapítók közül többen váltig mondták, hogy maradjon ez csak baráti közösség. Nem kell, hogy hivatalos szervekkel álljanak kapcsolatban, és muszáj legyen mindent adminisztrálni. Somi Béla azzal érvelt az egyesületi keret mellett, hogy így jogosultak lesznek állami támogatásra. Ez azért is volt megfontolandó, mert a feladat egy idő után nagyobb munkával járt, mint amire számítottak.
„Most 17 bejegyzett tagunk van, és 40-50 olyan szimpatizánsunk, akivel együtt dolgozunk, rájuk lehet számítani” – mondja az elnök. – „A szegedi önkormányzat preferált szervezetnek tekint minket. Pályázat révén kaptunk a várostól egy raktárat a Remény utcában. Ez is nagy előrelépés volt, mert addig egy garázsból intéztük a logisztikát. A raktárat felújítottuk, közösségi tér lett belőle. Civil szervezetként indulunk a Nemzeti Együttműködési Alap pályázatain is, mindig nyerünk. Nem sokat, néhány százezer forintot, de ez elég arra, hogy a működési költségeket fedezze. Alkalmazottunk továbbra sincs, mindenki önkéntesként dolgozik. Arra költünk, amire muszáj, villanyszámlára, közös költségre.”
A Szeretetláda közössége a kezdetekkor megkérdezte a szegedi önkormányzat népjóléti irodáját, van-e nyilvántartása az önkéntes karitatív munkát végző szervezetekről. Fel akarta venni velük a kapcsolatot, megismerni őket, ki mit csinál, hogyan lehet segíteni egymásnak. Nem volt ilyen címlista. Ám nem csak ők keresték a kapcsolatot a többiekkel. A Szegedi Tudományegyetem behívta interjúra a Szeretetláda egyesületet, és ott vetette fel Somi Béla, hogy érdemes lenne létrehozni olyan fórumot, ahol a karitatív munkát végző szegediek találkoznak. Fél évvel később kurzus indult az SZTE-n: közösségi önkéntesség. Azok a hallgatók vették fel, akiket érdekel az önkéntes munka. Ők eljárnak segíteni a Szeretetládához is, de a körbe több mint tizenöt civil szervezet tartozik. A kurzusnyitó rendezvényen mindegyik társaság bemutatkozik néhány percben, a kurzuszárón is találkoznak. Somi Béla szerint a kapcsolattartáson túl arra is jó volt az egyetem kezdeményezése, hogy sok olyan fiatalhoz eljutott a hírük, akik szívesen segítenek. Látszik, hogy még többen jönnének, ha tudnának róluk. Amikor megbeszélik az önkéntesekkel a munkát – a láda takarítása, csomagolás, pakolás – az is szóba kerül, hogy azokon a közösségimédia-felületeken, ahol jelen vannak, lehetőleg adjanak hírt a ládáról, az a legnagyobb segítség.
A ládák tartalmát nézve látszik is ennek a hatása. Sokszor van benne egy-két kifli vagy más péksütemény, és látják is: egyetemisták, amikor vesznek maguknak ennivalót a pékségben, a ládára is gondolnak, és aztán arra kanyarodnak betenni, amit oda szántak.
Lehet látni benne gyümölcsöt, olykor ananászt, mangót is. Vagy két flakon málnaszörpöt. Az egyesület kapcsolatban áll egy bolttal, és jutányos áron vásárol ennivalót. Az elnök hangsúlyozza, a három ládát nem csak ők, hanem jelentős részben a szegediek éltetik az adományaikkal. Szükség van rá.
„Az elején többször is hirdettük, hogy lehetőleg gyári csomagolású élelmiszer kerüljön bele, száraz ételek, és a többség ezt be is tartja” – mondja Somi Béla. – „Van néha, amikor rosszindulatból valaki szemetet tesz be. A legtöbben azt, amit a szívük diktál. Elő szokott fordulni főtt étel is, aminek nem örülünk. Nyáron baj is lehetne belőle, télen talán nem. Volt, hogy vártam ott, miután dugig raktuk az egyik ládát. Tíz perccel később teljesen üres volt.”
