„Itt nincsenek, nem is voltak” – egy lepsényi zsidó család története

Kis-Magyarország

Legalább 80 évesnek kell lenni ahhoz, hogy személyesen emlékezzenek az elhurcoltakra. Aki ennél fiatalabb Lepsényben, csak hallomásból ismeri a történteket, vagy úgy sem. Ismeretlen járókelőket megszólítva senki nem tudott arról, hogy a községben éltek volna zsidók. „Legfeljebb svábok” – mondja az egyik kisboltból kitérő – „azoknak van még olyan németes nevük, de a mieink, akiket elköltöztettek, biztosan svábok voltak.” Pedig nem. Jóval a vészkorszak előtt, 1919-ben olyan botrány történt a faluban, amitől hangos volt a korabeli sajtó. A károsultak Popperék, akiknek a házából kultúrházat csináltak az 1950-es évek elején.

Popper Sámuel vegyeskereskedést és mozit üzemeltetett a Balatonhoz közeli Lepsényben. A somogyi Ádándon született 1865-ben, egyévesen költözött Lepsénybe esztergályos foglalkozású apjával. Kereskedelmi pályára lépett és 1902-ben önállósította magát. Később Lepsény község elöljáróságának tagja volt. Azt tudjuk még róla, hogy neje Schlesinger Margit és gyermekük, az 1893-ban született Béla 6 éves korától Pesten a nagyszülőknél nevelkedett, hogy a lehető legjobb oktatást kapja. Így lett vegyészmérnök a Gschwindt-féle szesz- és élesztőgyár főmérnöke, aki mint tüzérhadnagy végigküzdötte az első világháborút és megkapta a Signum Laudis kitüntetést (kardokkal).

Mindez azonban semmit nem számított 1919-ben, amikor az atrocitás történt Popper Sámuellel. Erről több korabeli újság is beszámolt. A Magyarország című lap a büntető tárgyalásról tudósítva foglalja össze az esetet:

„A honvédelmi miniszternek az az ismeretes ’átirata’, amely szerint a Dunántúlon rendet csináló különítmények egészen 1920 májusáig a nemzeti hadsereg kötelékébe tartozó katonai alakulatok voltak, a kártérítési pörök égése lavináját zúdította a kincstárra… Egyik panaszos 350 milliós kártérítési igényt támaszt a kincstár ellen, miért 1919 augusztus 16-án egy akkori állítólagos főhadnagy egy különítmény élén Lepsényben feltörette egy elmenekült zsidó kereskedő lakásának és boltjának ajtaját, kiszóratta a ház elé a bútorokat, fehérneműket, a ruhákat, a boltban lévő divat- és fűszercikkeket és a panaszos állítása szerint, ráparancsolt a garázdálkodást némán figyelő népre, hogy azonnal hordja szét a portékát, különben halomra hordatja és felgyújtatja. Magát a lepsényi esetet így adja elő Popper Sámuel ügyvédje, Kollmann Dezső dr.:

Popper Sámuel igyekvő, »derék szorgalmú«, kereskedő volt Lepsényben, ő maga vezette italmérési joggal, és trafikengedéllyel felruházott kisboltját, telve portékával. A kommün nagyon megsanyargatta Poppert, de különösen a feleségét, aki félelmet nem ismerő módon szállt szembe a vörös terrorral. A kommün vége felé egy Cserty nevű vöröskatona, volt tiszthelyettes szállásolta be, magát Poppereknél. Cserty a kommün összeomlása után azonnal a fehérekhez pártolt huszárjaival. Egyik éjszaka azzal verte föl Poppert, hogy a fehér parancsnok látni akarja a lepsényi zsidókat az állomásépület előtt. A zsidók erre éjnek idején tüstént elhagyták Lepsényt és Budapestre utaztak. Távollétük alatt, augusztus 16-án egy főhadnagy vezetésével egy különítmény érkezett a községbe. A főhadnagy, amint a tanúvallomások bizonyítják, megállt Popperék háza előtt, sajátkezűleg feltörte a lakás meg a bolt ajtaját, mindent kiszórt belőle, a bútorokon kezdve és az utolsó törülközőn végezve, aztán ráparancsolt az ott őgyelgő népre, hogy ’hordjon el mindent’, különben máglyát csinál a kihordott portékából. Minden eltűnt a házból és a boltból, többek között arany-, és ezüsttárgyak, gyűrűk, nyakláncok és 45.000 korona eldugott készpénz is. Popper Sámuel néhány nap múlva Lepsénybe érkezett. Alig tartózkodott Popper négy napig a faluban és próbálta elhordott ingóságait visszaszerezni, egy hadnagy és két katona jelent meg Lepsényben, letartóztatták Popper Sámuelt és nyomban magukkal vitték.

Senki sem tudta a faluban, hogy merre, hová vitték a katonák Poppert. Popper Sámuelné azonban nem hagyta annyiban a dolgot, maga kezdte kutatni Popper Sámuel nyomait, meg is találta Veszprémben, jelentkezett a katonai ügyésznél és megkérdezte, milyen címen, tartják fogva az urát már a hatodik hete. A katonai ügyész megnézte az aktákat, és azt válaszolta, hogy

Popper Sámuel telefonösszeköttetést tartott fönn Lepsényből a Moszkvában tartózkodó Kun Béla népbiztossal.

Nemcsak Popperné, hanem maga a katona ügyész is megütközve olvasta az aktákat, amelyekből kitűnik, hogy a feljelentés alapja egy telefonkénszülék volt, amelyet, Popper Sámuel házának padlásán találtak és amelyről sem a katonák, sem a falusi emberek nem tudták, hogy milyen célt szolgál. Popper Sámuelné azonnal felajánlotta, hogy az ő költségén tartsanak terepszemlét, lehetséges-e, megállhat-e a vád, de a katonai ügyész feleslegesnek minősítette a helyszíni szemlét és másnap azzal bocsátotta szabadon Popper Sámuelt, hogy letartóztatására semmi ok sincsen.

De csak négy napig időzhetett Popper Sámuel Lepsényben. Megint eljött érte egy hadnagy, aki internálási végzést mutatott föl.

Popper Sámuelt Hajmáskérre szállította az ottani internálótáborba, ahonnan csak 1920 februárjában tudott szabadulni. Közben a veszprémi pénzügyigazgatóság 4777,920 szám alatti végzésével azzal az indokolással vonta meg italmérési és trafikjogát, hogy államellenes vétséget követett el, és hogy az italmérése meg trafikja szünetel. A teljesen tönkrejutott Popper Sámuel hiába próbálta, meg italmérési és trafikjoga visszaszerzését, nem tudott kérvényéhez erkölcsi bizonyítványt mellékelni, mert hiába mutatta fel a veszprémi királyi ügyészség 383/919. számú megszüntető végzését, az enyingi főszolgabíróhivatal, hol azt írta az erkölcsi bizonyítványt kérő Popper Sámuelnak, hogy büntetve volt, hol meg azt, hogy internálták, »már pedig az internálásnak mindig van valamilyen oka«.

Popper Sámuel mindent elkövetett, hogy a fosztogatók elnyerjék méltó büntetésüket. Följelentésére a szombathelyi törvényszék három évi fogházra ítélte Cserty tiszthelyettest, aki azóta a szombathelyi fogház lakója. A fosztogatást előidéző különítmény parancsnoka ellen azonban éveken át nem lépett föl, mert, amint Popper Sámuel hangoztatja, nagyon gyakran látta automobilját Lepsényen keresztülszáguldani és egészen a legújabb időkig, okkal vagy ok nélkül, félt tőle. Most azonban, úgy látszik, már elmúlt a félelme és Kellmann Dezső dr. útján a főhadnagy ellen is vádat emelt. Kellmann Dezső dr., Popper Sámuel ügyvédje, lepsényi lakosok tanúvallomásait összegyűjtötte és megfelelő adatokkal alátámasztotta azt a keresetet, amelyet az államkincstár ellen nyújtott be 350 millió korona kártérítési összeg megfizetéséért, Kellmann jogi érvelése szerint ugyanis a kincstár felelős azért a kárért, amelyet Popper Sámuel 1919 augusztus 16-án szenvedett. A fosztogatás ténye kizárja az amnesztiarendelet alkalmazását s így az üggyel foglalkoznia kell a törvényszéknek.”

Világ című lap ugyanerről az esetről írva bizonyos Bibó Dénest említi, mint a különítmény parancsnokát, és hozzáteszik, hogy a Popperék udvarán talált másfél vagon tűzifa jó részét a lepsényi jegyző a községházára hordatta.

Ha valaki azt hinné, hogy csak a hatóságok és a fegyveres erők bántak rosszul a „Popper-félékkel”, nos, az téved. Lepsényben már 1919. augusztus 10-én elkezdődött az antiszemita erőszak. „A tömeg erős zsidóellenes kiabálások közt betört a nagyvendéglő helyiségébe. A tulajdonos zsidó vallású. Már dulakodásra került a sor, de a lármára megjelent az ott állomásozó 7. huszárezred egy századának parancsnoka, Valentin százados, és erélyes fellépésével rendet csinált. A tömeg tovább vonult, de útközben behatolt egy öreg házaspár házába és megvert egy 75 éves öregasszonyt, egy kereskedőt pedig nagy zajongás közepette felszólított, hogy családjával együtt még az éj folyamán hagyja el a községet, mert ha másnap még ott találják, felakasztják, kipusztítanak minden zsidót. Közben Molnár István tartalékos hadnagy zsidógyűlölettel telített beszédet tartott és másnap estére a tömeget gyűlésre hívta egybe. 11-én telefonon segítséget kértünk a vámegye alispánjától, aki készséggel kivezényeltetett Enyingről 30 huszárt, akik, miután a további zavargást megakadályozták, visszamentek Enyingre. 12 én a járási főszolgabíróhoz fordulunk segítségért. 13-án pedig megérkeztek a fehér gárdisták és mi, okulva az enyingi eseményeken, elhagytuk a lakásainkat, a kukoricaföldeken bujkáltunk és másnap sem térhettünk vissza, mert a katonák éjjelnappal ott jártak és mindent felforgattak. Elmenekültünk anélkül, hogy lakásainkba még egyszer bemehettünk volna” – írja az Egyenlőség.

Lepsényben egyébként 1840-ből van az első népszámlálási feljegyzés izraelita felekezetű lakosról. 1880-ban voltak a legtöbben, 89-en. Kereskedelemmel, vendéglátással, kisipari munkákkal foglalkoztak, kispolgári házakat építettek a faluközpontban, a Budapest-Balatoni 70-es út mentén. Az egykori pártházat (ma könyvtár), a gyógyszertárat, a mellette lévő emeletes házat is, ahol a benzinkutas-tüzépes lakott.

Nézzük és fotózzuk a faluban az atrocitások egyik helyszínét, a Popper-házat, ami egykor csak kisbolt és italmérés volt, de később mozit is kialakítottak benne. Az épületet az 1950-es évek elején államosították. Könyvtár és kultúrház lett, amelynek szűk színpadán, az egykori mozivászon helyén évtizedekig énekelték úttörők az obligát mozgalmi dalokat november hetedikén és április negyedikén. Azt hittük, itt a történet vége. Sosem tudtuk volna meg a folytatást, ha nem rossz helyen parkolunk, kapubejáró előtt, mert feltételeztük, hogy fényes nappal nem jön haza a gazda. Hazajött. És útban voltunk. Elnézést kértünk, odébb álltunk egy kicsit, aztán beszédbe elegyedtünk.

 
Az egykori Popper-ház Lepsényben

 
A Popper-ház ma 
Fotó: A szerző felvétele

„Megmaradtak, megmaradtak itt '44-ig biztosan. Onnantól nem tudunk róluk semmit, elvitték őket. Aztán a 90-es évek elején megyek az utcán és jön két idősebb hölgy, azt mondták, ők a Popper lányok, Izraelben élnek. És a kárpótlás miatt jöttek. Mert nem maradt semmi irat, a veszprémi irattárat bombatalálat érte, tanúk kellenének, hogy ez a ház az övék volt. A nagynéném emlékezett rájuk és azt mondta, szívesen tanúsítja, hogy így volt. Akkor azt kérdezték tőle, hogy mit kér a tanúskodásért. Mondta a néném, hogy semmit, igazán semmit. Ezen meglepődtek, mert addig nem ezt tapasztalhatták. Azt mondták, nem a pénz miatt kérik a kárpótlást, hanem az erkölcsiek miatt. A néném mégis kért valamit aztán, azt, hogy küldjenek egy képeslapot Izraelből. És küldtek is.”

Hazamegyünk és nekiesünk az adatbázisoknak, hátha találunk még valamit Popperékről. És igen. A Yad Washem Intézet adatai szerint Lepsényből 79 név ismert a vészkorszakból. Közülük 7 túlélő van és 16 sorsáról nincs adat. A 16 között van Popper, született Schlesinger Margit, aki 1871-ben született Kötcsén, anyja lánykori neve Ungár. Foglalkozására nézve kereskedő, Popper Sámuel felesége. A háború előtt Lepsényben, a háború alatt Veszprémben volt. Unokája szerint azonban a deportálás alatt több lepsényi zsidóval együtt meghalt, talán '44 augusztusában. Fia, Popper Béla vegyészmérnök nincs az áldozatok között. (Popper Béla sorsáról nincs elérhető információ.)

Popper Sámuel 1942-ban halt meg gyomorrákban, Lepsényben temették. Egy tanácsi alkalmazott, aki a 70-es években a lepsényi hivatalban dolgozott, elmondta, hogy kaptak egy levelet, amelyben a Popper család Ausztráliából érdeklődött a családi síremlék iránt. Mert tarthatták a kapcsolatot a faluban valakivel, és megtudhatták, hogy az akkori tanácselnök felszámoltatta a zsidó temetőt. Egy részére a katolikus temető ravatalozója, más részére pedagógus szolgálati lakás épült. Popper Sámuel fekete gránit síremlékét állítólag sírköves szedte szét, vitte el. Talán nincs is messze az a kő, csak más név áll rajta már. A lepsényi temetőben több üres sírkeret között egyetlen zsidó sírkő áll. Talán azért, mert az egyszerű homokkő, mai sírköves szempontból értéktelen. Felirata a héber betűk alatt magyarul: Itt nyugszik Goldsmann Móricz, megh. 1917. Július 15. Gyermekeid szívében örökké élni fogsz. Goldsmann Benő és Péter azonban a soá áldozata lett.

 
Fotó: A szerző felvétele

Ezt is csak az adatbázisok tudják. Lepsényben nemigen emlékeznek az elhurcolt zsidó lakosok neveire. Pedig ismert a családok névsora: Bartos, Buchwald, Deutsch, Frenkel, Goldmann, Goldsmann, Hajós, Hersch, Herz, Kádas, Kaufer, Klein, Korai, Loewinger, Mand, Mandel, Mauthner, Nádas, Neumann, Popper, Rosenthal, Ruff, Schwartz, Steiner, Szántó, Turi, Vadász, Wehl, Zelencsuk. Állunk a temetőben, harminc méternyire Goldsman Móric végső nyughelyétől. Idős hölgy viszi az elszáradt sírkoszorúkat az egykori izraelita temetőben létesített szemétlerakóba. Kérdezzük tőle, hol vannak a zsidó sírok és megkapjuk a választ.

„Itt nincsenek, nem is voltak. Jónapot.”

Más kérdésre más válasz, hogy Lepsényből az első világháborúba 15 zsidó család 14 tagja vonult be, köztük Popper Sámuel egyetlen gyermeke, Popper Béla, akinek a frontról írt leveleit megőrizte az internet. Popper Sámuel 1919. januárjában még 25 koronát adományozott a hősi halált halt zsidó katonák özvegyei és árvái javára, amit folyó év augusztusában már nem tehetett volna meg. Fia ebben az évben, novemberben nyerte el a mérnöki oklevelet, miután megjárta a frontot. Volt Zágrábban, Bilekben, a montenegrói határon, Szerbiában és az Isonzónál. 1920-ban Bécsben vette el Michtnes Leopoldinát. Aki a dátumokra figyelt, észrevehette, hogy Popper Sámuel nem lehetett ott a háborúból alig megmenekült egyetlen fia diplomaosztóján, sem esküvőjén. Akkor ugyanis le volt tartóztatva. Felesége vitte a boltot, így ő sem mehetett. A családot gyöngybetűs levelek tarthatták össze.

Popper Béla mérnök úrnak két gyermeke született Edit (Eszter, 1927) és Margit (Mirjam, 1930). Ők ketten utazhattak Lepsénybe a 90-es évek elején, már életük hatvanas éveiben. Edit és férje Ausztráliában telepedett le, Margit férjével Izraelben. Ő írta le a család történetét egyetlen oldalban röviden, tömören. Kép nincs.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk