Hárman is nyilatkoztak a magyarnarancs.hu-nak a Kiskunhalason történt esetről az elmúlt hetekben. Az elbeszélések alapján az alábbi történet rekonstruálható.
A tüntető diákok története
1944. március 20-án – a német megszállást követő napon – a kiskunhalasi Szilády Áron Gimnáziumba érkező vidéki diákok saját szemükkel is meggyőződhettek a csapatmozgásokról, mert amikor a vasútállomásra értek, észrevették, hogy a napok óta ott veszteglő német páncélosokat levezényelték a vasúti kocsikról. Kisvártatva megtudták: a németek Magyarország katonai megszállásának részeként Kiskunhalason is elfoglalták a város stratégiailag fontos pontjait.
| ||
Nem fogadta őket osztatlan rokonszenv: „Nekünk, bejáró gimnazistáknak régóta bosszúságot okoztak a pökhendi, pimasz SS-katonák. Nagyon a bögyünkben voltak, ha csak megláttuk őket, forrt bennünk a méreg” – emlékezett vissza az (új) Felső-Bácska című jánoshalmi újság 1994-ben az ötven évvel korábbi eseményekre. Ifjabb Bernáth Zoltán lapszerkesztő, aki anno diákként élte meg az eseményeket, felidézte, hogy aznap a térség minden településéről hasonló híreket hoztak a bejáró tanulók. Tapasztalták azt is, hogy a tanárok szintén izgatottan tanácskoztak a hírekről az eldugottabb iskolai szegletekben. A magyarnarancs.hu-nak Bernáth hozzátette: a cikkben olyan, német és más származású katonák vívták ki a gimnazisták és a lakosság ellenszenvét, akik a kelet felől közeledő frontra vagy frontról utaztak, esetleg állomásoztak rövidebb ideig a városban.
| ||
Végül, a 11 órai szünetben Bernáth és diáktársai, különösen a nemrégiben elhunyt Halász Béla döntésre vitték a dolgot: tüntetni fognak a német megszállás ellen. Bernáth a nemzeti színű szalagok megvételét vállalta magára, Halász Béla pedig a tanáriba ment bejelenteni, hogy mire készülnek társaival. Ez utóbbi mozzanatot a ma is Kiskunhalastól alig 10 kilométerre lévő Kunfehértón lakó Orbán Károly idézte fel a magyarnarancs.hu-nak. Ő aznap számos társával együtt nem ment be a gimnáziumba, de Halász nem sokkal később elmesélte neki, hogy az igazgató háborgott, amikor értesült a készülődésről. Erre Halász illedelmesen, de szilárdan úgy reagált: tanáraikkal vagy nélkülük, de ők mindenképpen mennek.
Az igazgató, érzékelve az elhatározás erejét, úgy tett, mint a tanárok többsége: nem is tiltották, de nem is támogatták a demonstrációt – igyekeztek úgy tenni, mintha nem tudnának róla.
Így volt ezzel a főszerepet játszó fiúk osztályfőnöke, a később igazgatónak kinevezett Szilágyi Ferenc is: főként a tanulók bántatlanságáért aggódott, de sem mellé, sem ellene nem állt a fiatalok lelkesedésének. Ezt a tüntető fiúk évfolyamtársa, az osztályfőnök későbbi felesége, Szilágyiné Farkas Hédi mesélte el a magyarnarancs.hu-nak, aki férjével évtizedekig emlegette a tüntetés tényét (az osztálya tagjainál jóval idősebb Szilágyi Ferenc osztályfőnök éveken át titkolta Hédi iránti szerelmét – sőt, igen szigorú volt vele az utolsó napokig –, majd az érettségi bankett után megkérte a kezét, és feleségül vette – K. Z.). Szilágyiné felidézte: férje rá is kérdezett az eleinte titkolózó diákjaira: „Miért vagytok ma úgy besózva?! Ugyanis kettősség volt benne. Sohasem volt híve a politizálásnak, de a hazafiságnak igen, úgyhogy a szívében támogatta, de féltette is a gyerekeket. Hallgatólagosan tudomásul vette, ami készülőben volt, nem szólt ellene, de nem is biztatta őket” – mesélte az özvegy.
Bernáth máig emlékszik, hogy a szalagvételre az egész uzsonnapénze ráment, mert darabokban nem adták: meg kellett vennie a gimnázium melletti (azóta megszűnt), úgynevezett Párizsi Bazár egész készletét. A szalagokat Bocskai-sapkájuk pajzsára átlósan rögzítették: de csak akkor, amikor – hogy elkerüljék a feltűnést óvó tanáraik szeme előtt – a hátsó kapunál gyülekeztek. Tervük az volt, hogy egymásba fogózkodva, egyetlen szó nélkül, békésen végigvonulnak a város összes, a németek által megszállt pontja előtt.
| ||
Az 5. óra után aztán a nemzetiszín-szalagos sapkákkal állítólag 100-120 diák indult útnak. A gimnázium északi oldalán lévő hátsó kapun léptek ki, ahonnan a postapalota – vagyis az első német ellenőrzőpont – felé indultak el. Úgy cselekedtek, ahogyan kitalálták: sem táblákkal, sem jelszavakkal, de még lázító tartalmú-emlékű kuruc nótákkal sem élezték a helyzetet – néma csendben, egymásba karolva tettek meg mintegy háromszáz métert. Ekkor a város főterére érkeztek, s ott már a postaépület melletti állomás német katonái is reagáltak: lábra irányított géppuskákkal futólépésben, két oldalról közrefogták a diákcsoportot. Tisztázatlan, hogy kik és hogyan vitték el a tüntetés hírét olyan gyorsan, de a visszaemlékezők egybehangzóan állítják: a főtéren már több szülő is riadtan szaladt oda fiatalokhoz.
| ||
Keresetlen szavakkal és néhány nyaklevessel együtt többjüket szinte kitépték a sorból, így az alakzat lassan kezdett felbomlani. Mire Decker órásüzletéhez értek, Bernáth Zoltán szerint belátták: lehetetlen végigvinni vállalkozásukat a város többi területén, és szétszéledtek, illetve visszamentek az iskolába.
Egy újságcikk megőrizte
A német megszállás elleni tüntetésnek végül nem lettek látványos következményei. Ez Bernáth Zoltán szerint egyszerre volt köszönhető a tanári kar, a magyar és a német hatóságok óvatosságának: az okkupáció első napján talán jobbnak látták, ha úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna.
Az akkori Felső-Bácska című újság egy hétre rá, március 28-án mégis szerkesztői jegyzetben üdvözölte a diákok hazafias megmozdulását. Idősebb Bernáth Zoltán a lap 2. oldalán a „büszke és öntudatos magyarság megvallásának” példájaként méltatta az akciót, és a nemzeti összefogás útmutató jeleként értékelte azt.
A cikk szó szerint a következő volt: „Piros-fehér-zöld szalagok virultak ki máról holnapra a halasi református gimnázium diákjainak gomblyukaiban, sapkáin. Nem parancsra, és nem is ünneplésre. A büszke és öntudatos magyarság megvallására. Rádöbbenteni a felnőtteket arra, hogy sok minden elválaszt bennünket, magyarokat egymástól, így a politikai, vagyoni és műveltségi különbség, a vallás, a különböző foglalkozás, de van egy, ami kicsinynek és felnőttnek, szegénynek és gazdagnak, tehát minden magyarnak egy és ugyanaz, ami minden igaz magyar szívet egy táborba hoz: a piros-fehér-zöld lobogó. Ezért a drága nemzeti színért kell harcolnunk, ezt kell megvédenünk, hogy alatta igazán boldog legyen minden magyar. Köszönjük az útmutatást a halasi diákoknak, kövesse példátokat az egész magyar ifjúság.”
Tehát a cikk, miközben felidézi, hogy a diákok valóban kitűzték a trikolórt, nem részletezi, hol és milyen körülmények közt történt ez, s végképp nem érinti, hogy ez a német megszállás elleni tüntetés volt, avagy sem. Azaz nem beszélhetünk a cikk kapcsán mindent bizonyító dokumentumról.
| Bácsalmás nem csatlakozik Az említett cikk révén a kiskunhalasi esemény híre eljutott a közeli Bácsalmásra is, ahol állítólag a mezőgazdasági iskola diákjai is mozgolódni kezdtek. Az iskola egyik diákja otthon lelkendezve elmesélte apjának a halasi és vidéki diákok akcióját, de az apja hazafiatlannak minősítette a cselekményt, és nagyrészt az ő beavatkozásának következményeként a bácsalmási diákok terve kitudódott, és meghiúsult. A szóban forgó apa ugyanis nem más volt, mint Piukovics József, aki ekkor már – március 19-e óta – lényegében főispánként tevékenykedhetett a megyében (elődjét, Deák Leót a német megszálláskor a Gestapo letartóztatta, főispáni kinevezését visszavonták, így a megszállástól fogva érdemi tevékenységet már nem végzett; Piukovicsot hivatalosan május 24-én iktatták be). Piukovics maga is előadta a fiával való vitáját azon a raporton, ahová berendelte a Bács-Bodrog megyei lapok szerkesztőit. Ott azzal érvelt, hogy ha már „német szövetségesünk védelmi célú áldozatokat hoz hazánkért”, akkor felháborító, hogy a „félrevezetett és megtévesztett” diákok tüntetését példaként állítják mások elé. Végül így szólt Idősebb Bernáth Zoltánhoz, a halasi tüntetést méltató Felső-Bácska szerkesztőjéhez: „Mit szól mindehhez, szerkesztő úr?” Fia elmondása szerint apja így válaszolt: „Főispán úr, gratulálok a fiához.” Ez a mozzanat már természetesen nem az akkori Felső-Bácskában jelent meg – a lapot 1944 tavaszán több más újsággal együtt betiltották –, hanem az 1989-es rendszerváltás utáni években újraindított Felső-Bácskában számolt be róla ifjabbik Bernáth Zoltán, 1994 márciusa végén. |
Történészi reakciók
A kiskunhalasi Szilády gimnázium diákjai tüntetését (illetve ennek elbeszélését) óvatos fenntartással fogadták történészkörökben, amikor arról érdeklődtünk, mennyire tartják reálisnak az elmondottakat.
Gszelmann Ádám nyugalmazott iskolaigazgató, a gimnázium kutatója sosem hallott a demonstrációról, és meggyőződése, hogy Gulyás Sándor akkori igazgató nem engedélyezett volna semmi ilyesmit. Igaz, Gszelmann e meggyőződését Gulyás igazgató szigorú pártpolitika-mentességére alapozza, miközben az akkori igazgató hazafias érzülete köztudomású volt.
Végső István helytörténész, aki Kiskunhalas 20. századi történetének szakértője, ismeri a ’44-es Felső-Bácska-cikket. Ő több kételyt is megfogalmaz: „Akár az országosan elmaradt Kossuth-évfordulót is ünnepelhették a tanulók március 20-án. Kétséges továbbá a Felső-Bácska mindaddig töretlenül németbarát írásai után, hogy valóban a megszállás elleni írásnak szánták-e a nemzeti egységre buzdító március 28-i sorokat. Pár nappal korábban például a lap arról írt, hogy »Németország és Magyarország között mély barátság áll«, és abból a célból, hogy Magyarország a tengelyhatalmak oldalán a közös ellenség és különösen a bolsevik veszély leküzdésére minden erőt bevethessen, német csapatok érkeztek Magyarországra” – érvel Végső István.
Ungváry Krisztián, a korszak ismert kutatója szintén óvatos szkepszissel fogadta a kiskunhalasi németmegszállás-ellenes diáktüntetés hírét. „Nem tudunk arról, hogy 1944 márciusában bárhol az országban nyíltan tüntettek volna ilyen okból, különösen azért sem, mert akkoriban, már az I. világháborútól fogva egyáltalán nem volt jellemző a németellenes hangulat. A német katonákat, hadsereget általában rokonszenv és tisztelet övezte, gyakran meg is hívták annak tagjait házakhoz, és ugyanígy a német katonák is sokkal szívesebben tartózkodtak itt, mint például a szintén megszállt Dániában” – foglalta össze véleményét Ungváry. Ugyanakkor hozzátette: akárcsak a sajtóban, a történelemkutatásban is elfogadják azt, ha több forrás állításai megegyeznek. Épp ezért a halasi diáktüntetést kutatásra érdemesnek ítélte.
