Ha nincs autód, ide vagy láncolva – ez az általános vélemény a Borsod-Abaúj-Zemplén megye északi részén, a Cserehátban található rakacaszendi lakosok között. A Magyar Narancs e heti lapszámában részletes riportban foglalkozik a 240 lelkes faluval, ahol a Regionális Civil Központ Alapítvány (RECIK) részt vesz az állami támogatásból működő Felzárkózó Települések (FeTe) nevű szegénységfelszámoló programban, és ún. Jelenlétházat működtet a településen.
A RECIK sok más tevékenység mellett szociális bérlakásokat is felújít a faluban, melyeket a hátrányos helyzetűek igen kedvező áron, négyzetméterenként pár száz, vagyis havonta körülbelül tízezer forintért bérelhetnek. Nem nehéz észrevenni ezeket a házakat, ugyanis narancs színűkkel kitűnnek az egyébként többniyre ramaty állapotban lévő, olykor romos épületek közül.
A térség egyik legnagyobb problémája, hogy kevés a munkalehetőség, a falu lakói többnyire közmunkából élnek. Beszédes, hogy a második legnagyobb foglalkoztató Rakacaszenden a RECIK, pedig a helyben dolgozó munkatársak száma a tízet sem éri el. A fiatalok, ha tehetik, már a környező városokba, Miskolcra (63 km), Kazinczbarcikára (54 km), Edelénybe (40 km) költöztek, bár utóbbi sem nevezhető munkaerőpiaci szempontból kimondottan ideálisnak. Ráadásul ezen a vidéken is az a helyzet, ami az egész országban károsan hat a roma lakosságra: a nagyvállalatok szívesebben alkalmaznak távol-keleti vendégmunkásokat, ugyanis ők terhelhetőbbek és nem is kérnek annyit. Pedig sok fiatal szívesen dolgozna ezeknél a cégeknél és képezné magát, de Magyarországon nem ebbe az irányba mennek a dolgok.
A RECIK által felújított egyik bérlakásba egy ilyen pár, Rebeka és Gergő költözött be. Mint mesélik, a busz csak reggel öt órakor, fél hét előtt, valamint nyolc órakor jár, aztán délben, kettő és három órakor, utána csak este. Így már érthető, miért nehéz elhagyni Rakacaszendet. Ez a helyzet Rebekát komolyan hátrányosan érintette:
korábban a miskolci Nestlé-gyárban dolgozott, ahová két ismerősével járt be kocsival, viszont ők váltottak, ezért a lány sem tudott maradni.
Nincs autója, anélkül pedig lehetetlen volt számára a közlekedés, így maradt a közmunka Rakacaszenden, ami falukörnyéki munkákat jelent. „Reggel lemegyünk, összeszemetelünk, nyáron füvet húzunk...” – sorolja.
Párja, Gergő is közmunkás, mellette kőművesként dolgozik hétvégente az építőiparban, ha épp van munkalehetőség. Korábban megszakításokkal négy évet töltött Hollandiában: konyhán volt kisegítő. Mint mondja, a testvéreivel volt kint, jobban kijött, mint itthon.
A két fiatal elvágyódik, költöznének 'Barcikára vagy Miskolcra – ha Rebeka utóbbi városban lakna, akkor még mindig a Nestlében dolgozna. Edelénybe is mennének, ahol „nincs semmi”, de legalább át tudnának menni máshová dolgozni. Rakacaszenden „nincsen semmi, nagyon rossz itt”, a fiatalok reggel elmennek dolgozni, délben hazamennek, aztán megy a „sorozat, tévé”.
„Se nyáron, se tavasszal senkit nem látsz”
– mondja Rebeka. Megemlíti, hogy falunap is évi egyszer van csak. Barátokkal néha elmennek Miskolcra moziba vagy az állatkertbe, esetleg átmennek a szülőkhöz, de más programok nem nagyon vannak.
A helyzet a RECIK-nek is feladja a leckét, ugyanis szerveznének programokat, de a Jelenlétpont délután 5 óráig vannak nyitva, a fiatalok viszont 'Kazincbarcikáról a hetes busszal jönnek haza, vagyis nagyon nehéz velük kapcsolatba kerülni.
De a RECIK sok család életét segítette a bérlakások felújításával. Rebekáék a havi tízezer forint plusz rezsit bírják tartani. Időnként ellenőrzik őket, de eddig még nem találtak náluk kifogást, szépen rendben tartják az ingatlant. Nagyon örültek, amikor beköltöztek. Korábban Gergő szüleinél laktak, ami „ennyi idősen jó is volt, meg nem is volt jó”.
A Rakacaszendről szóló riportunkat keresse a csütörtökön megjelenő Magyar Narancsban, ha pedig online előfizetéssel rendelkezik, oldalunkon már szerdán 21 órától elérheti a legfrissebb lapszám cikkeit!
