„Kenyeret hoztál?” – kérdezi Kati, amikor két gyermekével kijön elém a vasútállomásra. Zavarba jövök, mert nem hoztam, és vasárnap lévén a boltok sincsenek nyitva a községben. „Azért jöttem ki eléd – folytatja, miközben a hároméves fiát és az ötéves kislányát terelgeti –, mert nem szeretném, ha meglepődnél, hogy velünk van a Mama is. Levágták nemrég a lábát, tolókocsiban van, rád fogja önteni az összes keserűségét. Úgy volt, hogy magunk leszünk, de mivel bejelentettek állandóra, biztosan tartanak tőlünk. Leköltözött Pestről ő is, most heten lakunk egy szobában. A Mama nem bírja a gyerekeket, örökké veszekedés van.”
Menekülés
Másfél hónappal ezelőtt, a gyámhatóság által meghatározott utolsó napon találkoztunk utoljára Katiékkal, a Keleti pályaudvaron. A kerületi gyámhivatal munkatársai azzal búcsúztak el az anyától, hogy ha öt napon belül nem oldja meg, hogy bejelentett állandó lakcímük legyen, állami gondoskodásba veszik hat gyermekét. (A családot pár hónapja a gyámügy a rendőrség segítségével majdnem szétválasztotta azért, mert Katinak már jó ideje nem volt bejelentett lakcíme. Hogy miért, arról bővebben olvashat korábbi cikkünkben.)
A magyarnarancs.hu akkori cikkére többen jelentkeztek, köztük egy zalai férfi is, aki felajánlotta hahóti, romos házát. A család le is vonatozott a faluba, de csupán egy éjszakát töltött ott. „A gyerekek pisilni sem mertek kimenni éjszaka, egy romot kaptunk mentsvárul” – magyarázza Kati. Már másnap visszajöttek, mert időközben Kati nagy fia barátnőjének családja segítő kezet nyújtott. Pesttől ötven kilométerre egy rokon házát ajánlották fel, és eredetileg abban állapodtak meg, hogy a hatfős család lakik majd a kis házban, de két hét után leköltözött az addig fővárosi lányánál élő tulajdonos is. Most 15 négyzetméteren heten laknak, 40 ezer forintért, a bejelentett állandó lakcím áráért.
Egy matracon hatan
„Mindent kibírunk, csak ne vigyék el őket” – mondja Kati, miközben a két kicsi rajta csimpaszkodik. A Mama kint a kertben kerekes székben ül. Onnan mondja: „Azt írja meg feltétlenül, hogy én mentettem meg a családot, befogadtam őket, így nem viszik őket intézetbe. Csak meg kellene nevelni őket. Az nem megy, hogy bevásárolunk, aztán egy nap alatt felzabálnak mindent. Én cukros is vagyok, nekem meg nem jut.” A fiúk csendben ülnek a konyhában, nem szólnak semmit. „Kivittük a tűzhelyet az udvarra, nem fértünk tőle, amúgy is megsültünk már a hőségben. Nézz körül nyugodtan.” Kati mutatja a szobát, ahol heten alszanak: a Mama az egyetlen ágyon.
| ||
„Estére behozzuk a matracot, azon elférünk, nem ez a baj – folytatja. – Nagyon nehéz így együtt. Egy furnérral van leválasztva a fürdő, ott a WC is. A mama kiabál a srácokkal, hogy használjuk a kinti WC-t. Nehéz megszokni. Meg aztán örökké a kaja, a pénz. Mindig veszekedés van. A családi pótlék 93 ezer forint, abból kifizetem a 40 ezer forint bérleti díjat, marad 50 ezer egész hónapra hatunkra. Hónap végére nem marad semmi. Eszünk, ami van, ha van. Tudom, hogy pokoli, de ki kell bírnunk. Többen javasolták, hogy menjünk anyaotthonba, de végtelen várólisták vannak. A miénket krízishelyzetnek mondják, talán befogadnának bennünket sürgősséggel a direkt ilyen helyzetű anyáknak fenntartott intézménybe, de ott még ennél is rosszabb állapotok vannak, és ott is csak egy szobánk lenne, még olyan se, mint itt. Van már tapasztalatom, voltam már anyaotthonban. A gyerekek apja eddig fizetett rendesen, most messzire kerültünk. Nemrég meglátogatott bennünket, legutóbb háromezer forintot hagyott itt.”
Örök perpatvar
„Milyen ember az ilyen?” – kiált be az ablakon az idős tulajdonos az apára célozva. „Jaj, hagyja már abba, Mama, mindig ezt hallgatom, most mit csináljak!?” – kiabál vissza Kati. „Nem bírom már, mindig ez van – ezt már nekem mondja. – Pedig itt rendes mindenki – folytatja –, lejelentkeztünk a családgondozóban, a fiúk bejártak az iskolába, tetszik nekik. Az iskola igazgatója is szeretettel fogadott bennünket, bár a fiúknak a sok hiányzás miatt újra kell járniuk az évet, de jobb is így. A gyermekjólétis is kedves, mondták, hogy kaphatunk majd segélyt is, nem sokat, pár ezer forintot, de az is jól jön majd. Csak helyrerázódunk. Az nagyon jólesett, hogy a megjelent cikk után lejött hozzánk egy hölgy a férjével, és hoztak lisztet, tésztát, édességet a kicsiknek. Azóta is tartjuk a kapcsolatot. Nagyon jólesik, hogy van olyan, akit érdekel, mi van velünk.”
| Más szempontok Az eset kapcsán Herczog Mária szociológus arra emlékeztet, hogy a gyermekvédelmi törvény elsődlegesen a szülő felelősségének tekinti egy gyermek jólétét. Amennyiben a szülő önhibáján kívül kerül olyan helyzetbe, hogy nem képes gondoskodni a gyermekéről, akkor az államra hárul a gondoskodás, de nem a gyermek családból való kiemelésével, hanem a gondoskodáshoz szükséges források biztosításával, ugyanis a törvény tartalmazza azt is, hogy szegénység miatt nem lehet egy gyermeket a családjától elszakítani. A szociológus arra is felhívja a figyelmet, hogy egy gyermek állami ellátása évente 3 millió forintba kerül. Ha ennél kevesebbel, de segítik a bajbajutottakat, akkor mindenki jól jár: a család együtt maradhat, az állam pedig spórol. A konkrét esetről elmondta: Katiék igényelhetnek az új lakóhelyükön lakbértámogatást, ősszel étkeztetést a gyermekeknek. Ha az önkormányzat ezeket nem tudja biztosítani, meg kell keresni az állami forrást. Herczog Mária szerint ezerszámra állnak országszerte üresen lakások, házak – egy kis ráfordítással többet nyerhetne ezek forgalomba vonásával az állam, mint amennyit költene rájuk, hiszen jóval kevesebb támogatás mellett több gyermek élhetne a szüleivel. |
Aki segíteni szeretne Katiék családjának, írjon nekünk a címre!
