„Annyira vártuk már a párommal és kisfiunkkal azt a pár napot! Figyeltem az időjárás-jelentéseket, de még fél órával az indulás előtt is azt jelentették, hogy főként Vas és Zala megyében nagy a baj. Azt hittük, odaérünk Siófokra” – meséli Lengyel János kiskunhalasi orvos-igazgató a csütörtök délután három órai indulás körülményeit a magyarnarancs.hu-nak. A Halasi Semmelweis Kórház szakmai vezetője és családja végül nem ért el Siófokra.
Üvegbe pisiltek
Hogy nemcsak nyugaton fordult súlyosra a helyzet, azt már csak a Fejér megyei (a Sárbogárdtól mintegy 15 kilométerre lévő) Dég után pár kilométerrel tapasztalták meg Lengyelék. A hatalmas fennsíkon sem magaslat, sem erdő nem fékezi a szelet, így amikor a 64-es főúton egy
Képünk csak illusztráció
Fotó: MTI
baleset miatt megállt a kocsisor, a család – a hátsó ülésen a három és fél éves Mátéval – a hóban ragadt. „Néhány őrült megpróbált az egyetlen, mellettünk is elsiető hókotró után száguldani, de csak azt érték el, hogy a másik sávban is vészesen bedugult a forgalom. Ami ezután jött, olyat hatvanéves korom ellenére sosem láttam: a hó szinte pillanatok alatt beterítette a kocsikat olyan szél kíséretében, hogy amikor pár óra múltán már a kiürült üdítősüvegbe pisiltünk, alig bírtam kinyitni a kocsiajtót, hogy kiöntsem. A teljes sötétségben a kisfiunk volt a legtalálékonyabb: a síbokszba akart bebújni, de így legalább rájöttünk, hogyan férhetünk hozzá az autó elhagyása nélkül a csomagtartóban lévő élelmiszerhez és innivalóhoz.” Egyébként is a kisfiú bírta legjobban a bezártság szörnyű óráit: a sosem használt autós DVD-lejátszó ringatta őt rövid álomba.
A meleget a péntek délelőttig folyamatosan üzemelő motor biztosította, igaz, a család közben félt a szén-monoxid-mérgezéstől, hiszen később már sem a szél ereje, sem a hótakaró nem engedte friss levegőhöz jutni őket. „A párom reggelre elvesztette a lelkierejét, sírt és szorongott, nagyon rosszul viselte a kilátástalan bezártságot. Szerencsénkre nem sokkal a reggeli órák után megérkezett a dégiek felmentő csapata” – mondja az orvos.
Hatóság nélkül, önszorgalomból
A rendőrség nem, a tűzoltóság is csak a pénteki mentés végére érkezett meg a helyszínre. Igaz, addig a dégiek semmit sem bíztak a véletlenre: a polgármester asszony, Gárdonyi Sándorné közel 60 önkéntessel számolhatott, akik traktorra, markolóra ültek, a többiek szerszámokkal siettek a főúton bajba jutottak mentésére. Ekkorra már Lengyelék autója sem üzemelt: amikor később egy dégi műhelyben felnyitották a motorháztetőt, olyan volt, mint egy hóval megtelt kád.
Az autójukat kényszerűen kint hagyó utazókat – ők is csaknem 60-70-en lehettek – péntek délelőtt egy előkészített, ideiglenes közösségi szállásra vitték, aztán elsősorban a kisgyermekeseket helyezték el házaknál-családoknál. Lengyel Jánosnét és Mátét Ember Kinga és Horváth Miklós házába vitték, ahol süteményt sütöttek a vendégeknek, friss étellel-itallak kínálták őket, és teljes higiéniai komfortot biztosítottak, a kisfiúnak pedig ajándékot adtak. Pár órával később János is csatlakozott családjához, hogy együtt pihenjék ki a dráma hosszú óráit. Az autót eközben egy dégi lakos, László műhelyében Zsolt, a helyi szerelő vette kezelésbe: nemcsak leolvasztotta a Citroënt, de még egy laptopot is szerzett, hogy a szükséges műszaki információkat megszerezhesse a francia márkához.
„Szombaton, amikor már járt a kocsi, beszaladtam Enyingre, és pénzt vettem magamhoz, hogy valahogyan megháláljam a dégiek emberségét. Amikor a házigazda elé álltam, azt mondta, megsértem, és mindjárt lekever nekem egyet… Ugyanígy jártam Zsolttal, az autószerelővel is. Ott feküdt fülig koszosan a leolvadó autó alatt, fürkészte a laptopot, és úgy kellett lopva eldugdosnom a pénzt, hogy legalább a költségeket megtéríthessem.”
Elismerést kér nekik
Az igazgató most már így emlékszik vissza a Fejér megyében eltöltött 21 órára: „Borzalmas volt, amit átéltünk az úton, de annál csodálatosabb, amit utána bizonyítottak a dégiek. Visszaadták a reményt, hogy ebben az önző, közönyös világban is léteznek az emberi értékek, a törődés, az együttérzés, az önzetlenség. Amikor vasárnap este hazaértünk, meg is írtam a polgármesternek: nem felejtjük el új születésnapunkat, és a második otthonunknak érezzük eztán Déget.”
Lengyel János sebész mindezt nemcsak Gárdonyi Sándornénak írta meg hálás levelében – kérve, hogy olvassa fel azt a soros dégi képviselő-testületi ülésen –, hanem a belügyminiszternek is. A kiskunhalasi orvos azt kéri Pintér Sándortól: adományozzon a mentésben részt vevő dégi polgároknak életmentő-kitüntetést vagy más elismerést.
