A csapatjátékok és versenysportok kultúrájához mindig is hozzájárult a csoportos, szervezett buzdítás, ám külsőségei és szabályai csak az utóbbi évtizedekben alakultak ki. Noha nem csak a futball kultúráját formálják a szurkolói csoportok, jelenlétük e sportágban a legfeltűnőbb.
Harcra fel, győzni kell!
| ||
A szervezett, csoportos sportrajongás évezredes hagyományokra tekint vissza (lásd: Kékek és Zöldek című keretes írásunkat), és a labdarúgás e szempontból már középkori előképében is kockázatos sportnak tűnt. Ekkoriban a disznók felfújt epehólyagját rugdalták a csapatok, általában szomszéd falvak egymással rivalizáló lakói, ám 1314-ben II. Edward angol király betiltotta a meccseket, mondván, társadalmi nyugtalansághoz, lázadáshoz vezetnek. A 19. század modern időket előlegező brit futballja sem volt kockázatmentesebb: a korai szurkolói csoportok tömegben még jobban kiütköző heves vérmérséklete gyakorta vezetett tumultuózus jelenetekhez – főleg a játéktér elárasztása (pitch invasion) volt a leggyakoribb atrocitás. Természetesen Magyarországon sem csak a labdarúgás honosodott meg a múlt század első éveire, hanem a szurkolás hevesebb, csoportos, néha konfliktusokhoz vezető formája is. (Lásd például: Szegedi Péter történész Pálya a magasban – Kaszt Rezső szeme című esettanulmányát; Magyar Narancs, 2005. június 16.)
Persze hiba volna, ha a szurkolói aktivitást pusztán a legvadabb gesztusokkal, csődületekkel, tolongásokkal, pláne tömegverekedésekkel azonosítanánk. Habár a huliganizmus sokszor része a szurkolói csoportok viselkedésének is, ám még az érintettek is igyekeznek elhatárolni egymástól a saját csapat buzdítására létrejött csoportokat a huligánformációktól, még ha a határvonal nem is oly éles, s olykor a csoportok tagjai is verbális vagy fizikai erőszakba torkolló konfliktusba kerülnek egymással.
A zászlót emeld fel az égig!
Az igazi szurkoló számára a puszta kukucskálás kevés. A hazaiakon kívül minden idegenbeli meccsre is el kell kísérni a csapatot, kerül, amibe kerül. Az Európában olasz hatásra „ultrának” nevezett (de a világ más pontjain más-más neveken futó) csoportokba tömörülő, fanatikus drukkerek általában jól kialakított viselkedési kódex és rituálé szerint élik meg a labdarúgó-mérkőzéseket, bár említhetünk példákat a jéghoki, a kosárlabda vagy a kézilabda világából is. Kezdjük ott, hogy az igazi ultrák sosem állnak le az énekléssel és a skandálással, bármi legyen a pályán az eredmény. Sosem ülnek le, többnyire ugrálva tombolják végig a meccset, és hűségesen ragaszkodnak egy adott lelátórészhez. A csoportok sokszor hivatalos vagy félhivatalos kapcsolatot tartanak fenn klubjuk vezetőivel, hiszen tőlük kapják a jegyeket, bérleteket, számos egyesület külön helyiséget is fenntart a számukra, ahol zászlóikat, transzparenseiket tarthatják, melyeknek szövegét is esetenként egyeztetik a klub vezetésével. A szurkolók és az egyesületek közötti harmónia persze nem mindenütt teljes, bár az ritka, hogy olyan gyűlöletbe forduló ellentét alakuljon ki, mint a Ferencváros csoportjai és Kubatov Gábor elnök között, melynek eredményeként a drukkerek jelentős része nem látogatja az imádott csapat hazai mérkőzéseit, így rendre foghíjasak a drága pénzen felépült Groupama Aréna lelátói.
A szurkolói csoportok viselkedéskódexének összetevői között a precízen levezényelt, koordinált mozgásra épülő koreográfiát, a klubot vagy a csoportot dicsőítő és/vagy az ellenfelet gúnyoló transzparenseket, a közösen ordított ritmusokat és dalokat (erősen felülreprezentáltan a Guantanamera és a Seven Nation Army verziói), plusz a többnyire az ellenőrzés kijátszásával bejuttatott pirotechnikai elemek bevetését említhetjük. E szurkolási forma importként került Európába. Az első, hasonló eszközökkel élő, magukat torcidának nevező drukkercsoportok a harmincas években Brazíliában jöttek létre, jelenlétük pedig az 1950-es futball-világbajnokságon lett nyilvánvaló a külvilág számára is. Itt fordult elő elsőként, hogy egy helyi, egzotikus drukkolási szokásrendszer vált követendő példává. Később, a televíziónak köszönhetően, még gyorsabban terjedtek a hasonló megnyilvánulások, például az argentin barra bravák 1978-as vb-n elhíresült, a pályát teleszemetelő konfettidobálási gyakorlata, amit a magyar drukkerek jellemző módon pénztárgépszalagokkal utánoztak. Az 1950-es brazil példa meglepő módon a titói Jugoszláviában talált követőkre: már közvetlenül a vb után, az első olaszországi csoportot, a Torino Fedelissimi Granatát is megelőzte egy évvel a Hajduk Split szurkolói csoportja, a Torcida Split. Az ultra kifejezés viszont csak a hatvanas évek végén jelent meg a szintén Torino-drukkerek alapította Ultras Granata, illetve a genovai Sampdoria Ultras Tito Cucchiaroni futballszurkolói közösség nevében. Az olasz ultramozgalom a nemzetközi kupasorozatoknak köszönhetően a nyolcvanas évektől kezdve szolgált mintául a kontinens szinte valamennyi futballkultúrája számára, leszámítva a briteket, mivel nekik amúgy is ott volt a maguk erős szurkolói hagyománya – jó és rossz értelemben egyaránt.
Identitások harca
A zömmel (de már nem kizárólag) férfiközösségek sajátos dinamikája számos társadalomtudományi diszciplína érdeklődését felkeltette, s az így létrejövő közösségi élmény forrásait vizsgálva gyakorta jutnak arra a következtetésre, hogy a hagyományos közösségek felbomlása nyomán ezek különösen erős identitásképzők, egy határozott, ám reflektálatlan önazonosságot és csoporttudatot kölcsönöznek, nem beszélve arról, hogy milyen erős, szinte euforikus hatása lehet annak, ha mindehhez sikerélmény is társul. Nem csoda, hogy újabb és újabb generációk számára válik vonzóvá a minden szempontból színes és kalandos életforma, s egy népszerű klubnál nincs is gond az utánpótlással.
A szurkolói csoportok meghatározott szimbolika szerint válnak önazonossá: az a minimum, hogy a klub színeit viselik, illetve a klub jelmondata (például az FTC-nél „Erkölcs, erő, egyetértés”) vagy saját csoportcredójuk az irányadó számukra. Legalább ennyire fontos az is, hogy kijelöljék azokat az outgroupokat is, akikhez képest definiálják saját magukat. Miként a világfutball, úgy a szurkolói csoportok is sokszor tradicionális ellentétek mentén formálódtak, de a kívülről érkező társadalmi konfliktusok is irányadók lehetnek. Magyarországon is jól ismert helyzet, hogy sajátosan dichotóm szituációkban hogyan alakul ki a klubok szurkolóinak saját identitása: a „katolikusok” a „protestánsok”, a „vasutasok” és persze a „zsidók” a „nem zsidók” (sőt „cionisták” vagy az „asszimilánsok”) ellen.
| ||
A Hadas Miklós–Karády Viktor-szerzőpáros két évtizede íródott Futball és társadalmi identitás című tanulmányában az FTC és az MTK hagyományos, a drukkerek viselkedésében is jelentkező szembenállásának gyökereit vélték felfedezni a „keresztény”, sokszor sváb eredetű kispolgárság és a zsidó eredetű városi (nagy)polgárság eltérő asszimilációs és társadalmi mobilizációs stratégiáiban. Nemzetközi szinten sem ritkaság, hogy egy vagy akár több, egymást is keresztbe metsző, városon belüli vagy éppen városok közötti rivalizálás legyen a konkurens szurkolói csoportok magatartásának hajtómotorja. A sokszor gyűlöletbe forduló ellenségeskedés jobb esetekben csupán bántó transzparensekben, sértő rigmusokban, rosszabb esetben a huligáncsoportok kiújuló utcai harcaiban nyilvánul meg – jó példa erre, hogy a Fradi és az Újpest huligánjai évről évre egy a pályától távol eső helyen ütköznek meg egymással.
A városi és országon belüli riválisok elleni – morális, politikai, etnikai vagy akár vallási alapú (ideális esetben szimbolikus) – harc gazdagítja a drukkerek önképét, s módot ad arra, hogy megkülönböztessék magukat (lásd keretes írásunkban a Celtic és a Rangers példáját). Közismert, ám csak részben igaz, hogy a friss BL-győztes Real Madrid hagyományosan a spanyol-kasztíliai hegemóniát testesíti meg, s már Franco alatt is afféle félhivatalos egyesületként működött. Ehhez képest a Caudillo eredetileg a légierő csapatává tett, egykor baszkok alapította madridi Atléticót pártolta, s csupán merő opportunizmusból, a nemzetközi sikereknek köszönhetően állt a Real mögé.
Az osztályhelyzetből, a drukkerek és sokszor a játékosok szociális hierarchiában elfoglalt pozíciójából, sőt az egyesület alapítási körülményeiből (idegenek vagy hazaiak hozták létre) fakadó kölcsönös ellenszenv a városi, regionális derbiken is megmutatkozhat, gondoljunk csak a West Ham United–Millwall-, az Athletic Bilbao–Real Sociedad-, a Barcelona–Espanyol-, a Roma–Lazio- vagy a Juventus–Torino-összecsapásokra. De a politika, illetve a sporton kívüli világ nagy, szintén identitást formáló világnézeti áramlatai sem hagyják mindig érintetlenül a drukkereket (lásd Történelemformáló szurkolók című keretes írásunkat). Egy időben, különösen Közép- és Kelet-Európában, kiemelt figyelem irányult némely szurkolói csoportok szélsőjobboldali gesztusaira, rasszista skandálásaira, a náci és fasiszta (lokálisan hungarista, usztasa stb.) szimbólumok használatára. Ennek is voltak előzményei a mintaadó olasz ultramozgalomban: különösen a Lazio csoportjai között hódított a fasiszta szimbolika a karlendítéstől a jelszavakig, sőt az „A tutti, avanti…” kezdetű strófák megjelentek a magyar drukkercsoportok kórusrepertoárjában is. Ugyanakkor Olaszország a példa arra is, hogy a szélsőjobboldaliak mellett létezhetnek ultrabalos csoportok is (Livorno, Atalanta). Úgyszintén erősen baloldali kötődésű a hamburgi St. Pauli drukkerhada vagy a madridi Rayo, de az „ultrák=szélsőjobb” értelmezésben szintén nehéz volna mit kezdeni az amszterdami Ajax szurkolói csoportjainak a Dávid-csillag intenzív nézőtéri használatában kicsúcsosodó, hangsúlyos Izrael-barátságával. Lehet persze azt mondani, hogy Kelet-Európába a legdestruktívabb minták kerülnek át, már ami az identitásképző politikai-világnézeti poggyászt illeti, de a szurkolói csoportok általános helyzete csupán halovány tükörképe az egész társadalom politikai-mentális állapotának.
| Kékek és zöldek A szurkolói csoportok évezredes történeti előzményei között illik említeni, hogy a 6. század elején a bizánci kocsihajtó versenyek közönségéből létrejött Kékek és Zöldek ultracsapatait: összecsapásaik néha a modern kor futballhuliganizmusának legvéresebb epizódjait idézték. Az eredendően ellenséges, ám egymással végül mégis összefogó táborok kulcsfontosságú szerepet játszottak az 532. januári, Konstantinápoly jó részének pusztulását hozó Nika-lázadásban, amely csaknem véget vetett Jusztiniánusz keletrómai császár uralmának – ez egyben az első példa a drukkerek politikai szerepére is. Más kérdés, hogy az imperátor meglehetősen brutálisan oldotta meg a problémát, amikor 30 ezer sportrajongót lemészároltatott a Hippodromban. |
| The Old Firm A két nagy glasgow-i rivális labdarúgóklubot egyaránt a 19. században alapították: a Rangerst 1872-ben, a Celticet 1887-ben, méghozzá egy marista szerzetes, bizonyos Wilfrid atya jótékonysági okokból, hogy segítsen az ír szigetről nagy számban bevándorló szegény katolikus hittestvérein. A Rangerst ugyan nem szektariánus alapon hozták létre, de a rivális erős identitása a klubot az oránista-unionista-protestáns-szabadkőműves irányba tolta. William J. Murray remek, magyarul a Replika 1995-ös évfolyamában megjelent írása szerint az ellentétek élesedéséhez hozzájárult némely protestáns és szabadkőműves munkaadó diszkriminatív foglalkoztatási politikája is, de a felekezeti ellentét miatt az első világháborút követően egészen 1989-ig egyetlen katolikus sem játszott a Rangersben! Ezek után el lehet képzelni a The Old Firmnek is nevezett Celtic–Rangers-derbik hangulatát, amihez a hatvanas évektől az északír konfliktus is hozzájárult. Az egyik oldalon zöld-fehér zászlók, szabadkőműves-ellenes rigmusok, sokszor IRA-transzparensek és jelmondatok, Bobby Sands és a többi IRA-mártír éltetése. A másikon piros-fehér-kék színek, brit zászlóerdő, dalok Billy királyról (Orániai Vilmos), akinek lova a Boyne folyó melletti csatában szügyig gázolt a katolikus vérben. A szurkolói csoportok (márpedig ebből otthon a Rangersnek van tán a legtöbb a brit egyesületek közül) sokszor az utcán folytatták a már lefújt rangadót, s ez néha halálos áldozatokat is követelt (bár a legtöbbet egy gyilkos tülekedés 1971. január 2-án, az Ibrox stadion nézőterén). |
| Történelemformáló szurkolók Sokak szerint a múlt század végi véres jugoszláviai konfliktus első felvonása 1990 május 13-án a zágrábi Maksimir stadionban és környékén zajlott, ahol a Dinamo Zagreb–Crvena Zvezda-rangadó ürügyén a Bad Blue Boys (a hazai ultracsoport) és a Delije (Hősök, a belgrádi C. Zvezda ultrakonföderációja) csaptak össze már nacionalista alapon. Később mindkét csoport tagjai nagy számban vettek részt a háborúban, sőt a Delije Sever ultracsoport tagjai adták Arkan Tigrisek nevű paramilitáris egységének a magját. Bár egyes csoportok tagjait Kelet-Európában, így Magyarországon is erőszakos utcai és más politikai akciók résztvevőiként szokták emlegetni (lásd például a népszavazási kérdések benyújtásának blokkolását), az ultrák nem feltétlenül válnak mindenhol a politika játékszereivé, s alkalmanként önállóan cselekednek. Közismert, hogy Egyiptomban milyen fontos szerepet játszottak a Mubarak-rezsim megbuktatásában a Muszlim Testvériség után a második legszervezettebbnek tekintett helyi ultracsoportok. Törökországban 2013-ban a három ősi ellenségnek számító nagy futballklub (Besiktas, Fenerbahce, Galatasaray) szurkolói fogtak össze, hogy megvédjék az Erdoğan-rezsim ellen tüntetőket a rendőrségi erőszaktól. |
