Ha valaki tudja, mi a szenvedés, az ő. Mindent elvettek tőle, a férjét, a fiát, verseit betiltották, áldozatok között élt és áldozat volt maga is. De nem tört meg soha, a hallgatás évei alatt is írta rendületlenül sötéten csillogó sorait, és mozgatta a hit, hogy ezzel talán másoknak is segíteni tud. És tud. Bizonyítja ezt, hogy halála után (1966) több mint fél évszázaddal is élnek, lüktetnek sorai. (Költészete belém égett, néha öntudatlanul buknak elő belőlem gondolatok tőle. És ha arra gondolok, hogy egy gyötrő érzés megírhatatlan, akkor a hallatlan erejű Rekviem bevezetése sejlik előttem. Hogy azt is meg lehetett írni. És akkor mindent meg lehet. Ritkán dolgozok fel magam is verseket, de például a Café X-ben a Nappal versei című ciklusom Ahmatova Éjféli versek sorozatának átirata.)
A képet még 2007-ben készítettük, Marjai Judit ötlete volt. Az idő múlását próbáltuk szimbolizálni és azt, hogy ebben a pontos, kicentizett, állandóan a végével fenyegető folyamatban tulajdonképpen mi is csak egy bábu vagyunk, futunk bele az időbe, aztán futunk ki belőle. A matrjoskákban ott a játék (csak egy figura vagyok), ott a folyamat is (kinyithatsz, vannak még bennem rétegek, más személyiségek), és a képen, ahogy egymás mellé kerülnek az élő babával, megelevenedik a kijátszhatatlan végzet, a figyelmeztetés, hogy haladj, az időd véges.
Már csillagok közt mind a drága lelkek.
Már sírhatok. Senkit se veszthetek.
Mélyén a carszkoje-szelói kertnek
a régi dalok visszazengenek.
Ezüstös parti fűzfa ága babrál
a szeptemberi vízzel. Hirtelen
a múltból szótlanul előbotorkál
és jön felém önnön kísértetem.
Függesztettek itt annyi hegedűt már
fűzfákra! Lesz enyémnek is hely itt…
Nézem, mint aki üdvözítő hírt vár,
a gyér eső napfényes gyöngyeit.
(Rab Zsuzsa fordítása)
Két napja veszítettem el a nagyapámat, akit nagyon szerettem. Fel sem fogom még. Épp ezért próbálom annak a soraival megtámasztani a hátam, aki hitelesen írt életről és halálról, erőről és kitartásról. Akinek példa lehet élete, az, hogy nem tudták megtörni soha. Anna Ahmatova egyszerű szavaival, zenei, dalszerű kompozícióival megszólaltatja a fájdalmat. A hang kitart, átrezeg belénk, és lassan, gyöngéden vigasztalássá válik.
