Egyik délután, olyan tizennyolc lehettem, korábban értem haza, mint szoktam. Láttam, hogy előttem már a szüleim jártak a házban, mert az amúgy napközben és esténként használaton kívüli konyhában pár csészén kívül semmi nem szokott lenni. Anyám nem volt egy nagy szakácsnő, csak kivételes esetekben került házi koszt az asztalra (a „jó” jelzőt nem véletlenül felejtettem le), a helyiség voltaképpen csak reggelente működött úgy, ahogy egy szokásos konyha – a kávét le kellett főzni valahol.
Talán váratlan vendégek jelentkeztek be, gondoltam, mikor a pultra dobált alapanyagokat megláttam. Egy élelmiszer az asztal közepén árválkodott. Hamarosan megérkezett a kishúgom is, ő is meglepődve nézte a szokatlan csendéletet. Nyúlt volna a rendetlenség forrásáért, de ekkor rászóltam: „Azzal a gyümölccsel ott nagyon vigyázz! Anya kapta az egyik kolléganőjétől, a neve sivatagi alma.” Húgom tágra meredt szemmel csodálta az élelmiszert. Kifejtettem neki, hogy a sivatagi alma nem csupán méregdrága csemege, de még az ínyencek asztalára is igen ritkán kerül, mivel beszerzése majdhogynem lehetetlen, emberfeletti erőfeszítéseket kell tennie a szüretelőnek, és olykor még ezek is hiábavalónak bizonyulnak. Mert ez a csemege csak különleges körülmények között szedhető le, és a tárolása sem egyszerű. Ha eljut Európába, még onnantól sincs garancia arra, hogy zamatának teljében simogassa az ízlelőbimbókat.
Értekeztem még a különös színű és formájú csoda élettani hatásairól, a sejtek legmélyéig sugárzó, hosszan kitartó vitalizáló erejéről. Figyelmeztettem a testvéremet arra is, hogy az alma méretét ne becsülje le, bőven elég lesz négyünknek, úgy eltelít majd, hogy napokig nem lesz kedvünk egyébre rá se nézni. A húgom a gourmet-gyöngyszem tiszteletére feldíszítette a konyhát, a rücskös étket a legszebb tányérba helyezte, és várta a szüleinket. Ők meg is érkeztek, és a szokásos módon levetették magukat a nappaliban. Elindult a sompolygás, sündörgés, végül csak kibukott. „Anya, mikor látunk neki a meglepetésnek?” Anyánk felhúzta a szemöldökét, semmit nem értett. Húgom belibbent a tállal, mire anyám felhúzta a szemöldökét: „Miért tetted a karalábét az ünnepi porcelánba?”
Kicsit sajnáltam, hogy nem avattam be a játékba, mert megnéztem volna húgom fejét, ha szépen meghámozzuk, felszeleteljük és elrágcsáljuk a mennyei mannát. Biztos vagyok benne, hogy dicsérte volna, sőt az egekig magasztalja az ízét a páratlan nyalánkságnak. Így csak megsértődött kissé. De sokszor eszembe jut ez a kis történet, ha darabonként csomagolt egzotikus zöldségről vagy gyümölcsről van szó, ami távoli tájakról kerül hazánkba, és sokan már csak emiatt teljesen hasra esnek tőle, és például az itthon kilószámra kapható, szezonális termést (a pompás szilvát, amit ha darabonként kínálnának, megvesznének érte) nem igazán értékelik a helyén…
