Amikor a hőség sivataggá változtatja az agyvelőt, és már a könnyed krimik befogadása is kőkemény feladatnak tűnik, igazán hűsítő egy-egy régi ifjúsági regényben elmerülni. Nekem gyerekkorom óta ilyen A gézengúzok a Balatonnál.
A lakás egy katlan, a ventilátor is mintha csak lustán, gúnyosan pörögne, kavarja a tömény, lehúzott redőnyök közé menekült kánikulát. Dolgoznom kellene, ehelyett megint nézem a Jóbarátokat, ezerharmadjára, már nem is nevetek, de talán csak azért, mert az is izommozgással jár, hőtermeléssel, lefáradok tőle. Elvonszolódom a könyvespolchoz, rutinosan a „könnyed” olvasmányok felé tekintgetek. Új, még nem olvasott szóba sem jöhet ilyenkor. Szerencsére a Rónaszegi-könyvek egy kupacban vannak, költözésről költözésre viszem őket magammal, noha a régi könyveim nagy része dobozokban lapul pincék mélyén. Főképp a két Gézengúzok-könyv létfontosságú, hogy mindig kéznél legyen, noha már szinte kívülről fújom őket.
| ||
Az utóbbi években megfigyeltem, hogy milyen meghatározó hatással voltak rám gyerek- és kamaszkorom olvasmányai. Arról már értekeztem, hogy a Hahota hogyan alapozta meg a humor iránti megengedő és nagyvonalú attitűdömet (tegnap is belecsobbantam a viccek tengerébe, mert egyszerűen szükségem volt derűtablettákra; csak egyet hadd osszak meg: – A maga arcát már láttam valahol – mondja a kereskedő a vevőnek. – Az lehetetlen – felel a vevő –, születésem óta mindig ott van, ahol én.), de lassan az is kezd körvonalazódni előttem, hogy bizonyos társasági viselkedésformáim is korai olvasmányélményeimből eredeztethetők. A Gézengúzok három jó barát, Tercsi, Karcsi és Berci kalandjairól mesél, és bár hangsúlyozottan csak pajtások, kicsit azért mindkét fiú bele van zúgva Tercsikébe. Ez már kislányként tetszett (plusz ugyanez volt a felállás Marék Veronika Coffi, Pocak, Paprikájában is), így alapvetően barátilag ezt a felállást preferálom. Szeretek két fiúval nekivágni akármilyen utazásnak, kocsmázásnak, így érzem biztonságban, és hiúságomban kellőképpen felvértezetten magam.
A balatoni kalandok első olvasása óta – melyben Tihanyt barangoljuk be – nem tudom másképp nézni a tavat, az író hihetetlen atmoszférateremtő képessége szuggesztív hatással van olvasóira. (Ez egyébként a többi könyvére is igaz, gondoljunk csak A gézengúzok meg az idegenforgalom kempingjeleneteire, vagy a kétségbeesett bújócskára a belvárosi aszfalton.) De felnőttkori „csínyjeim” egy része is Rónaszegitől ered. Egy időben szokásom volt röfögni a telefonban. A barátnőmmel azt hittük, ez a remek ijesztgetési mód a mi fejünkből pattant ki, de nem! A Gézengúzok őrült (később kényszerzubbonyban az elmegyógyintézetbe visszazsuppolt) Bende bácsija rémisztgette így az orvosát. (Az egyik illusztráción ott is a kövér öregúr, szája mellett a buborék: röf-röf.)
Sajnos, számomra most csak vágyálom lemenni a Balcsihoz és úszni egyet, a képet is egy barátnőm medencéjénél csináltuk. Szerencsére Rónaszegi könyveivel (a kalandregényekkel is) kicsit jobban el lehet viselni a negyven fokokat…
