„Továbbra sem volt jó levegő a könyvtárban. A szag a könyvekből csöpögő rosszkedvtől származott. Egy idő után ugyanis az olvasatlan könyvekből elkezd csöpögni a rosszkedv, és mint ismeretes, a rosszkedv szaga nem éppen ínycsiklandozó. Az olvasatlan könyvekből unalom és haszontalan íróéletek szaga árad.”
| ||
A szerzőnek eddig csak A férfi, aki munkát talált című könyve jelent meg magyarul. A főhős egy szerencsétlen pasas, Louis, aki nem munkanélküli, éppen hogy nem, talált már munkát: egy kietlen irodaház könyvtárában dolgozik, ő a szórakoztató könyvtári részleg „fő- és segédkönyvtárosa”. Gyűlöli munkáját, és mindent, ami a posztjával jár. A reggeli megérkezést a pályaudvarra, a blokkolást, az ebédszünetet a másik épületben lévő étkezőben, de legeslegjobban a könyveket és a betérő olvasókat rühelli. A napjai úgy telnek, hogy sörözik és cigizik a polcok között. Kitép egyes lapokat vagy egyenesen íveket a kötetekből, olykor „belecsulázik” vagy belepisil egy-egy alkotásba. Némely kölcsönzőt leüti, másokat csak szimplán elijeszt. Mérhetetlenül tahó, és mérhetetlenül egyedül van. A kommunikációt felesleges nyűgnek tekinti, hazudozik jobbra-balra, átver és megbánt mindenkit. Ha olykor nevet is, azt csak egyedül teszi, és különös dolgok késztetik kacajra. Fogvicsorgatva, fájdalmasan, szinte nyüszítve röhög. Aztán elborul megint: „Mindig ez a vége, okoskodott: ha hosszan nevet egyedül az ember, utána mindig szomorú lesz, ez sosincs másképp. A vidámságot meg kell osztani másokkal. Ha valaki magában nevet, az abnormális. Az obszcén!” Eddig háromszor olvastam el, végigröhögtem, aztán utána menetrendszerűen valóban nagyon szomorú lettem. Persze, ez egy ilyen könyv. Nehéz is eldönteni, hogy valóban vicces-e.
A könyv kapcsán nagyon megoszlanak a vélemények, egyesek egy nagy kalap trágyának tartják. Másokat szórakoztat. Nekem sokkal többet jelent, mint egy szimpla olvasmány, amit humorosnak vagy éppen fárasztónak találhatok. Nagyon meglepett, hogy az általam olvasott bejegyzések és kritikák mindegyike leragad a könyvtárnál és a visszataszító Louisnál. Nekem ez a mű már-már a kafkai magasságokat ostromolja, és azt gondolom, hogy a létünk sivárságának és behatárolt kisszerűségének, értelmetlenségének és reménytelenségének emlékműve. A könyvtár szimbólum, miként a világidegen karakter, aki sehogy nem tud megbékélni azzal a valósággal, ami körülveszi. Persze én nem teszem tönkre magam körül a tárgyakat, és nem szólok be mindenkinek, de Louisban magamra ismertem. (És nem azért, mert évekig voltam könyvtáros – ennek ehhez semmi köze.) Arra az érzésre gondolok, amikor átjár a teljes kétségbeesés, a napi rutinokra, a mélységes belső fáradtságra, ami gyakran eltölt, ha arra gondolok, holnap megint egy nap, és megint tennivalók, aztán alvás, és aztán megint. Ültünk ma a buszon, és a barátnőm, akiért elmentem a munkahelyére (amit legalább annyira gyűlöl, mint Louis a könyvtárát) egyszer csak megjegyezte: „Ha most azt mondanák, hogy még negyven évig kell ezt csinálnom, és aztán felajánlanák, hogy fájdalommentesen meghalhatok, az utóbbit választanám.”
| ||
Olykor, ha neki kell álljak egy fárasztó munkának, fejgörcsök törnek rám, hátfájást érzek, a következő pillanatban egy Kalasnyikovval átlyuggatnám a képernyőt. (A képet is ezért választottam. Nagyon szeretem, hogy az arcomon nincs érzelem. Szépen és nyugodtan végzek mindennel, mert ebben a fajta pusztításban már nincsen indulat.)
