A pszichológusokat rendszerint a nők keresik fel azokkal a panaszokkal, amik a szexuális életüket érintik. Dr. Gerevich József nemrég megjelent könyvének (Ágyban dől el?) tanúsága szerint is a nők azok, akik nyíltabban tárják fel a problémáikat, akik egyáltalán beszélnek azokról. Ám a kalandok elmesélésében – amik pedig rendszerint a kapcsolatok kudarcai miatt jönnek létre – inkább a férfiak jeleskednek. Szerinted miért van ez így?
Anyaggyűjtés közben azt tapasztaltam, hogy a férfiak ezen a téren valamennyivel nyitottabbak. Többségük önként és dalolva jelentkezett, míg a nőket kicsit győzködnöm kellett, hogy szóra tudjam bírni őket. A sztereotípia tehát nálam beigazolódott: a férfiak sok esetben már-már dicsekedtek a hódításaikkal, a nők pedig még mindig szemérmesebbek, amikor erről beszélnek. A nők a férfiakkal szemben kevésbé szoktak hozzá, hogy a szexuális élményeikről, a szexualitásról beszéljenek. Bár szerencsére az utóbbi időben erre egyre több pozitív példát láthatunk, de ezen a téren bőven van még mit pótolnunk. A férfiak valószínűleg az évszázados hagyományok és a társadalmi beidegződések miatt is nyíltabban beszélnek a félrelépéseikről. Az össztársadalmi normarendszer hagyományosan a férfiak félrelépéseit még mindig jobban tolerálja, mint a nőkét. Azaz a férfi, aki több vasat tart a tűzben, alfahím, ha ezt egy nő teszi, akkor minimum ribanc. Ám ma nagyon izgalmas, változó korban élünk, a nemek közti különbségek e tekintetben kezdenek egyre jobban kiegyenlítődni. Ki a szerető? Erről a szóról, ami egy szerepet jelöl, általában egy nőre asszociálunk. Itt az ideje annak, hogy ezt átgondoljuk, megváltoztassuk: a könyv munkálatai során azt láttam, hogy az átértékelés nagyon is indokolt.
| ||
Sokszor úgy tűnik, nem fektetnek elég energiát abba a felek, hogy a közös dolgaikat rendbe hozzák. A könnyebb ellenállás felé menve inkább a viszony mellett döntenek. Mit látsz: mennyire gyilkolja ez a meglevő tartós kapcsolatot, amit valami miatt – elsősorban gyerekek, anyagiak – fenn kell tartani?
Most nagyon sarkítok, de a könnyebb ellenállás gyakran már a párválasztás során megmutatkozik, mert gyáva, megalkuvó, kétségbeesett döntéseket hozunk például azzal, hogy túlságosan azt tartjuk szem előtt, hogy a választottunk mennyire lesz jó férjnek/feleségnek, ezzel együtt apának/anyának, családfenntartónak/háziasszonynak. A másik véglet, amikor csak azt nézzük, hogy mennyire jó pasit/nőt fogtunk magunknak, akivel jól mutatunk együtt, milyen elképesztő szexuális örömöket adunk egymásnak. Míg az előbbi esetben azt láttam, hogy az évek során csak előjött a hiány: hol a szexisten/a szexistennő, akire vágyom? Hol van vágyaim tárgya, akivel fantasztikus jeleneteket lehet az ágyban előadni? Hol van a pajkosság, a kísérletezés? – Anyunál/apunál sehol, ellenben a szeretőnél…
Bűntudatosabbak a nők, mint a férfiak?
Érdekes, hogy szinte egyáltalán nem találkoztam bűntudattal a félrelépők részéről. Több száz levelet váltottam olyanokkal, akik megcsalják a párjukat, közel ötven félrelépővel ültem le személyesen, de a bűntudat tematika került elő a legkevésbé az interjúk, a beszélgetések során. A félrelépésre szakosodott társkereső oldalak felméréseiből is az derült ki, hogy a regisztrálók kilencven százaléka nem bánta meg, hogy kikacsintott a tartós párkapcsolatából. Miért lehet ez? Valószínűleg azért, mert aki beregisztrál egy félrelépésre szakosodott netes társkereső oldalra, és leül egy újságíróval a félrelépéséről beszélgetni, az már bőven túl van jó pár körön saját magával azzal kapcsolatban, hogy félrelépjen-e. Tapasztal valamiféle hiányt az életében, a párkapcsolatában, sokáig lehet, hogy nem is tudja, hogy mi baja van, majd rájön, hogy mi hiányzik, és ezt hogyan lehetne pótolni. Ez gyakran évek őrlődése. Szóval részükről a félrelépés egy hosszas, kemény lelki munka eredményeként született, kimunkált döntés eredménye. Mire eljut a megcsalásig, már annyit szenvedett, frusztrálódott a párkapcsolatában, annyi hiányt élt meg, hogy már nincs túl sok lelkifurdalása a félrelépés során, hiszen bizonyos értelemben kárpótolva érzi magát.
| ||
Mit látsz: a viszonyokban való létezés segíthet fenntartani a tartós állandó kapcsolatot?
Általában akkor jön a félrelépés, amikor az elhidegülés mellett a kapcsolat még valamilyen szinten funkcionál, vagyis nem annyira rossz, hogy a válás legyen az egyetlen megoldás. Vagy az illető még reménykedik abban, hogy a kapcsolatot valamivel meg lehet menteni. Például egy viszonnyal. Akad, akinek megy a Szabó Lőrinc stílus, és akár rekord hosszúsággal, nyolc-tíz-tizenöt évig is képes fenntartani a házassága, tartós párkapcsolata mellett egy szeretői kapcsolatot is. Ezeknek a nagy része azonban eléggé héjanász az avaron, amikor két ember megreked egy köztes állapotban: nem szervesülnek egy párrá, kikészítik egymást, közben mégsem tudnak elszakadni, nem tudnak egymás nélkül élni. Az egyik legkirívóbb eset az volt, amikor a férfi és a nő úgy tartott fent nyolc évig viszonyt, hogy közben mindkettő megházasodott, a nő szült két gyereket a férjének, és a férfinek is született három gyereke a feleségétől. Mindez azonban ritka kivétel, igazi kuriózum, mert a viszonyok átlagos időtartama többnyire fél év. Addigra lecseng a kapcsolat eleji extatikus szakasz, ami tele van adrenalinnal, az újdonság varázsával, a tiltott gyümölcs izgalmával, és „az elromlani milyen szép” érzésével. Azonban ahogy telnek a hónapok, kialakul és egyre mélyül a kötődés a szerető felé, ami pedig egyre több felelősséggel jár. Aztán az ember úgy érzi, hogy a dupla magánéletet élni egyre fárasztóbb mind emberileg, mind érzelmileg, mind logisztikailag. Felaprózódik benne, és többnyire hibázik is, ilyenkor jönnek a banális lebukástörténetek, mert a lebukás elég banális a legtöbb esetben. Mert előbb-utóbb mindenki lebukik. Főleg ma, amikor okostelefonok és okos kütyük közegében élünk. A nők szerintem előbb megérzik, hogy a párjuk félrekacsintott. Az ő szenzoraik szinte azonnal jelzik, hogy valami nincs rendben, legalábbis a könyv írása közben én ezt tapasztaltam. És ne higgyük, hogy a társunkat a végtelenségig hülyének lehet nézni, hülyére lehet venni. Hirtelen állandósuló céges bulik, minden második hétvégén csapatépítő hétvége, hirtelen túl sok túlóra? Ugyan már! Visszatérő motívum a történetekben, hogy a mesélők úgy érzik, szülőként és társként is sokkal jobb fejek, elviselhetőbbek lettek, miután lett szeretőjük. Azonban egy viszony csak fájdalomcsillapító, ami ideig-óráig hat, de a probléma gyökerét nem szünteti meg. Mindeközben a viszonyra az is igaz, hogy drogként működik: aki egyszer belement egybe, az újból és újból keresni fogja ugyanazt az izgalmat. Aki egyszer félrement, az már érzelmileg és számos más szempontból szinte kivétel nélkül képtelen visszatérni oda, ahonnan jött. Tegyük hozzá, sokszor nem is akar.
