„A design végső célja maga az ember”

KOmplett

Nem a luxus, és nem is az egyszerű formák. Nem egy szűk réteg hóbortja, aminek csupán egy a célja: a szemet gyönyörködtetni. A dizájn mindannyiunk életének a része.

Az idézet Moholy-Nagytól származik, ennek kapcsán próbáltam én is végiggondolni, mi a dizájn. A Kortárs dizájn kiállítás apropóján – ahol többségében ruha – és ékszertervezők munkái láthatóak - arra kértek fel, ezt járjam körül.

A Kodály Körönd mellett születtem, egy hatalmas lakásban laktunk, az egész nagycsalád. Aztán onnan csak a szüleimmel átmentünk egy teljesen más világba. Álmomban gyakran visszatér a gyerekkori lakásunk képe Halásztelken, az egykori honvédségi lakótelepen, ahol hét éves koromtól öt éven át laktunk. Még rögtön felébredve is szépnek és otthonosnak tartom, a legszebbnek, holott józanul tudom, hogy ez csupán a nosztalgia. Szekrénysor, te jó ég. Réka elemes garnitúra a nappaliban, szörnyű olajkályha, amitől telente mindig iszonyú szag leng be mindent. Apa új öltönye, amit a diplomaosztójára vettünk, a Vörös Október Ruhagyár remeke. Anya műanyag kék-fehér ruhája a Május 1. kreációja. Máig őrzöm, olykor jelmezbálokba felveszem, legutóbb abban voltam Samantha Ewing. Az asztalon maciméz. Ez utóbbi néha ma is, utalva arra, hogy a jó dizájn igenis időtálló. Azt később tudom meg, hogy alkotója Kovács Tibor eredetileg a származása miatt alapos hátrányból startoló szobrász, aki csak így tudta megkeresni a betevőre valót. (Ő álmodta meg a Vidámparkban az Óriást is.) Ma egy hasonló kaliberű tervező csak úgy söpörné be raklapszám a pénzt, de akkoriban ez nem így működött. Szabadalma a szocialista államé volt, ő pedig megkapta a fizetését, örüljön, hogy él.

false

Ha régi képeket nézegetjük, azt gondolhatjuk: te jó ég! Hát akkoriban mindenki teljesen egyforma volt? Egyformán öltözködtünk, egyforma tárgyaink voltak, egyforma volt a lakásunk? Kicserélhetjük a fejeket, és megvan a háttér.  Ha az utópiák ideájából indulunk ki, a látvány teljesen logikus. Ebbe a gondolatba nem fért bele, hogy csak megváltoztassuk a bútorainkat, ha azok még betöltik a funkciójukat, és ekképp az sem, hogy az ember kedvtelésből cserélgesse a ruháit, amik még jól szolgálnak. A tervezők stabil értékrenden nyugvó jövőt képzeltek el, Tatlin például olyan ruhát is tervezett, amit télen-nyáron hordható – beletéve vagy kivéve a bélést. Őt egy korabeli kritikus így méltatta: „Az öltözködés helyes értelmezése szemben áll a divatot követő régi felfogással. A divat nivellálja az embereket, nem veszi tekintetbe testi felépítésük jellegzetességeit.” Persze a cél (kimondatlanul) ekkor sem az orwelli egyenruha, hanem kinek-kinek a testreszabott öltözék lett volna.

Anyának mama kamionos szomszédja nyugatról hozta a divatlapokat. A Burda gyönyörű manökenjeinek szemkápráztató ruhakölteményei – még a legegyszerűbbek is – parádésnak tűntek a csóró kis Ez a divat modelljeivel szemben. Így hát anya – mint sok igényes nő akkoriban – megalapította a maga kis házi szabászatát. Megtanult kötni, hímezni és horgolni is. Persze először rajtam kíséretezett, aminek az lett az eredménye, hogy állandóan körberöhögtek az iskolában. Mert anya fantáziája szárnyalt, a színeket és mintákat meglepő kombinációkban vegyítette, és mivel engem dobott be végül az oroszlánok közé, nem kellett félnie semmitől. Talán emiatt lettem én később az a fajta kamasz, aki a többiekkel ellentétben nem kitűnni, hanem inkább elvegyülni, egyszerűsödni akart, gyakorlatilag láthatatlanná válni olyan ruhákban, amiket mindenki hord.

Tartalomhoz a forma: Amphora. Naponta többször is láttuk a reklámot. Ha a terméknevet leszakítjuk a végéről, gyakorlatilag a dizájn definícióját kapjuk meg. Ha így nézzük, elég nagyképű a szlogen nem? Hiszen alapvetően minden egyes használati tárgyunk ilyen: a tartalmához, a célszerűségéhez rendeljük hozzá a formáját. Hiszen ekképp tud csak működni, így tudja a szerepét betölteni. Ma már úgy látom, egykori otthonunk talán ha két ízléses tárgyat tudott felmutatni: anya Hélia-D krémjeinek a tégelyét, és a hollóházi teáskészletet.

S hogy mi a helyzet ma? A szakértők szerint a magyar dizájn még mindig szomorú képet mutat. S hogy miért ott tartunk, ahol? Vadas József művészeti kritikus a kétezres évek elején úgy fogalmazott, hogy azért, mert „önnön fejletlenségünk áldozatai vagyunk. A modern formatervezéshez modern géppark kell, ahhoz pénz. Ez utóbbiból a szükségesnél jóval kevesebb van, amiből pedig a legtöbb, az az olcsó munkáskéz. Ebből fakad, hogy a világ félig-meddig kézműves módszerekkel készülő termékeinket honorálja, ahol egységnyi anyagra óriási az élőmunkafordítás. Az ajkai kristályt, a herendi porcelánt, az esztergályozott koloniál – és a faragott stílbútorokat. Végül is mindabból, ami a fejlett technikán alapul, nyugaton sokkal jobbat kínálnak.” Holott a formatervező-képzés 1950 óta létezik hazánkban, és azóta rengetegen szereztek diplomát korábban az Iparművészeti Főiskolán, ma a Moholy-Nagy Egyetemen.

És nem a tehetség hiányzik/hiányzott soha, gondoljunk a külföldi sikerekre. A Ford T-modelljének konstruktőrére, Galamb Józsefre, aki az autó formatervezője is volt. Vagy a Német Formatervezők Szövetségének egykori elnökére, Stefan Lengyelre, aki a Ganz-MÁVAG által gyártott csuklós villamos formatervezője is. És ne feledjem említeni a Bauhaus neveltjét, Breuer Marcellt, akit a modern bútor atyjának tekintjük. Őt már csak azért nem feledem, mert a mostani otthonomban van kettő az ő híres csővázas foteléből. Bár a barátom szerint én vagyok az egyetlen a Földön, aki ezeket a táskáinak a tárolására használja. Hiába, nálam nem jött be ez a dizájn, nem érzem kényelmesnek, nem szívesen üldögélek benne, viszont – mivel igen nagy, és nem öblös, táskatartónak éppen megfelel. De visszatekintve gyerekkorom tárgykultúrájára, azt kell mondjam: bizony, sok esetben szomorú volt a látvány. Ezért áll tőlem távol a magyar retró-láz. Mert csak arra tudok gondolni, hogy minden, ami még ma is probléma, abból a korszakból ered. „A design ugyanis a múlt rendszer mostohagyermeke volt. Bár tiltani nem tiltották, a gazdaság nem ösztönözte. A rendszerváltás után logikailag nagy fejlődésnek kellett volna beindulnia, de ez sem történt meg.” (Vadas) Bár azért ne felejtsem említeni, hogy a hatvanas-hetvenes évek új gazdasági mechanizmusa jó pár értékes darabot termelt, gondoljunk csak az Ikarus nemzetközi díjára, vagy Horváth László Saturnus étkészletére, és a már említett Hélia D-s tégelyekre, de az átlag nem ez. „A magyar gazdaság pedig ma azért nyújt kevés teret a dizájnnak, mert nyitott lett, a GDP döntő hányadát a külföldről hozott késztermékek teszik ki.”

false

És akkor most már tisztázzuk, pontosan mi is a dizájn. Az általánosan elfogadott elv szerint a dizájner feladata nem az, hogy szép formát adjon a termékeknek, a látvány csak a hab a tortán. Többen úgy vélik, hogy a design szerepének és tartalmának folytonos változása miatt nem is lehet pontosan meghatározni, pontosan mit is jelent. De azért próbáljuk meg. Többek között a design művészet, alkalmazott művészet, mesterség, tudomány, marketingeszköz, stílus, módszer, és még… valóban sorolhatnánk. Körbevesz bennünket.

Már a reggeli kávéscsészénk képében, a ruházkodásunkban. Az ágy, amiből kikelünk, szintén dizájntárgy. Szeretjük vagy utáljuk őket, a hülye kanalat például, ami keverésen kívül semmire nem jó, mert valahogy nem sikerült elég öblösre. (Gyanakszom, hogy a tervező inkább szürcsölgetni szereti a levesét.) És itt a lényeg: gyakorlatilag minden használati tárgyunk dizájntárgy, hiszen tervezés eredményeképp jött létre. Tehát a dizájn nem kevesek kiváltsága, épp ellenkezőleg. Az életünk része.

A dizájn szó maga a latin designo illetve az olasz disegno formából ered, melynek jelentése szándék, terv, és magába foglalja a tervezés folyamatát, illetve ennek eredményét is. Az ipari termeléssel összefüggő változata, az industrial előtaggal a huszadik század elején terjedt el, kezdetben angol nyelvterületen, később világszerte. És eközben a szónak megjelent néhány téves jelentésárnyalata is. Többen használják a például – tévesen – a „dizájnos” szót a puritánul, elegánsan megformált tárgyakra, vagy a luxus szinonimájaként. Ám önmagában a kifejezésnek se pozitív, se negatív tartalma nincsen, nem minősít. Ugyanakkor természetesen lehet jó vagy rossz is.

Egy Németországban készített felmérés szépen mutatja, milyen kavar van a fejekben. A megkérdezettek többsége ugyanis a designt elsősorban az olasz cipővel és a svéd bútorral azonosította. A jó design legfontosabb ismérve, hogy az igényeinkhez alkalmazkodik, tehát soha nem öncélú. Lehet ipari gyártásban készült és egyedi, kézműves termék is. Sokak szerint a dizájn és világnézet összekapcsolódhat, gondoljunk csak a természeti formák szépsége feletti merengésre: „Ki gondolta ki ezt a tökéletességet? - teszi fel a kérdést például Lissák György is - Létrejöhetett volna a kristály vagy az áramvonalas tölgy, ha nincs terv mögötte? De az isteni terv végső soron kifürkészhetetlen.” És ez már nagyon messzire vezetne… Mindenesetre a dizájnnal hatunk a környezetünkre. Ezért is fontos számomra, hogy a munkáim külseje szépen megtervezett legyen.

Ma már úgy látom, anyának volt igaza, valahogy ki kellett tűnni a szürkeségből. De visszanézek kicsit. Jóval korábban már az avantgárd sem ment el az öltözködés mellett, tervezőik, művészeik elsősorban a mindennapi élet és a művészet viszonyát vizsgálták. A futuristák például úgy tekintették a ruházatot, mint a körülöttük lévő világ részét, amit ennek megfelelően a kor racionális elvei szerint kell megtervezni. Az ilyen öltözet formailag egyszerű, kevés összetevőből áll, viselése kellemes és higiénikus, kombinálható. A szocializmus tervezőire hatott ez a gondolat, ami kiegészült azzal, hogy a szűk keretek között is keresték az utat a szériatermelés és az egyedi igények között.

false

Ám sokáig egy jó ízlésű embernek nem lehetett alternatíva a konfekció. Akinek a praktikusságon kívül személyességre és magasabb minőségre volt igénye, az szabóhoz járt, vagy kézművesekkel készítette a ruháit. (Vagy otthon maga, mint anya.) De ez azok kiváltsága lett, akiknek sok pénze, illetve jó kézügyessége volt. A tervezők pedig szenvedtek. A szocializmusban képzett iparművész nem maradhatott munka nélkül, norma volt, havonta minimum 10 tervet kellett készíteniük.  Legtöbbjük soha nem készült el, a szériák pedig kicsit voltak, kezdetben 12-20 darab, amit később felemelték ötvenre, de így sem érte meg. „Milyen divat az, ami csak egy szűk kör kiváltsága? A privilegizálás a divat lényegének mond ellent.” – mondja erről Szilvitzky Margit. Ma már szerencsére nálunk is virágzik – hagyományainkból fakadóan elsősorban – a kézműves dizájn. És egyre többen élnek a lehetőségeivel. „A jó dizájn megítélésében ízlésünket maga a dizájn csiszolta ki.” Emiatt is fontos hinnünk abban, hogy a stílus tanulható. Így nem kiváltság, hanem egyre többek öröme lehet.

A kiállítás 2016 január 3-ig látható Tatabányán, a Vértes Agórájában (2800 Tatabánya, Szent Borbála tér 1.). A kiállító művészek: Gyetvai Piroska, Fekete Ildikó, Haász Ágnes, Halász Jácint, Kelecsényi Csilla, Karsai Zsófia, Martin Krisztina, Meyke, Nyíri Kata, PiStyle, Somogyi Pál, Szilas Rita, Takács Márk Ádám, Zámori Zsófia

Neked ajánljuk