Első könyved, Az utolérhetetlen Mr. York egy újságírónő küzdelmét mutatja be, ahogyan nem sikerül elérnie kedvenc színészét. Ott nem lehet nem észrevenni, hogy a főhősnőhöz van némi közöd. A Hellinger-Madonnánál mi indított el? Hol van benned és a hősnőd között a közös nevező?
Mörk Leonóra: Ebben az esetben összesen két közös elem van Kata és köztem: a német kultúra iránti rajongásunk, és az, hogy valamikor én is művészettörténész szerettem volna lenni, csak én, vele ellentétben, nem lettem. Egyébként az ő sorsa nem az én sorsom, az ő problémái nem az én problémáim – ennek megfelelően sajnos a jóképű német ügyvéd, Johannes sem az én pasim, pedig miután mindenki azt hiszi, ez az én történetem, már eljátszottam a gondolattal, hogy meg fogom hagyni az embereket ebben a hitükben…
Egyaránt vonzódsz az angolszász és a német kultúrához.
ML: Tizenhat éves koromban szerettem bele végzetesen a német nyelvbe, beszereztem egy német nyelvkönyvet, és nekiláttam meghódítani Goethe anyanyelvét – ez a mai napig meglátszik mind a kiejtésemen, mind meglehetősen speciális szókincsemen. Azután azon a nyáron életemben először eljutottam Türingiába, és ott olyan áradatként sodort magával a német kultúra a maga töménységében, Goethe és Schiller, Heine és a Grimm fivérek, Bach és Wagner, Lucas Cranach és a német reneszánsz, hogy meg sem próbáltam ellenállni, függővé váltam egy életre.
| ||
Végeztél terepmunkát a könyvhöz?
ML: Nemhogy terepmunkát végeztem, hanem konkrétan ott jutott eszembe a történet, és aztán írás közben csak fel kellett idéznem az emlékeimet. Tavaly nyáron azt mondtam a férjemnek, én Türingiába akarok menni, és elmentünk. Maga a sztori akkor fogamzott meg a fejemben, amikor álltam a Wartburgban a Cranach-Madonna előtt, megláttam mellette a kinagyított részletet és elolvastam a történetét. Akkor jutott eszembe, mi lenne, ha lenne a festménynek egy modern változata, és azt a lányt is megerőszakolták volna, és egy ma élő leszármazottja átvette volna a sorsát, és akkor azt családállítással lehetne feloldani... Aztán tényleg sokasodni kezdtek az egy irányba mutató jelek, meghallottam egy Bach-korált a weimari templomban, megtaláltam egy rudolstadti galéria prospektusát a szállodai szobánkban... Vettem egy útikalauzt a Goethe-házban, ennek alapján eljutottam a kochbergi kastélyba, ahol azelőtt még sosem jártam, és ott kiderült, hogy valóban laknak a kapuépületben. Aztán ahogy sétáltam a kastélyparkban, és rátaláltam a kis tóra, megálltam a partján, és hirtelen képzeletben megláttam egy férfit meg egy nőt, amint kézen fogva sétálnak a tó felé és úsznak benne. De nem azzal a céllal mentem el Weimarba, hogy regényt akarok írni, sőt, mikor a történet nem hagyott nyugodni odakint, akkor is folyton azt mondtam magamban, hogy nem, dehogyis akarok és regényt írni, van nekem elég dolgom. Aztán a frankfurti repülőtéren törölték a járatunkat, és öt órán át ott kellett ülnünk. Akkor úgy döntöttem, oké, legyen, fogtam a beszállókártyámat, amit a szállodában nyomtattunk ki, vagyis A4-es papírra készült, volt rajta elég hely, és felvázoltam rá a történetet, ott vannak a nevek, a történet fő pontjai, a megoldandó helyzetek és a megoldások. Hát így történt.
Mennyire volt fontos neked, hogy a romantikus regény műfaján belül legyen egyfajta ismeretterjesztő jellege is a könyvnek?
ML: Az eredeti szándékom nem az ismeretterjesztés volt. Valamelyik Agatha Christie-regényben panaszkodik Mrs. Oliver, hogy az olvasók folyton felhívják a figyelmét arra, hogy például a fúvócső nem 30 centi, hanem 2 méter hosszú, meg hasonlók – én nem szerettem volna utólag ilyen leveleket kapni, ezért amit nem tudtam, ahhoz szakértők segítségét kértem, ahogyan újságíróként is tettem volna. Az is nagyon fontos volt számomra, hogy a férfi főhőst – és később Katát is – körbevegye a német tárgyi és szellemi kultúra. Nem azért jár BMW-vel, mert szponzorálta a könyvet a BMW – nem tette amúgy –, hanem mert ez is jellemző rá, ugyanúgy, mint hogy milyen zenét hallgat – mondjuk Wagnert –, vagy milyen könyveket olvas.
Te magad hiszel a Hellinger-módszerben?
ML: Ez nem hit kérdése. Részben a szakmámból adódóan, részben személyes kíváncsiságból számtalan különféle pszichológiai, spirituális, ezoterikus módszert kipróbáltam az elmúlt évek során, változó eredménnyel. A hatás bizonyára nemcsak a technikától függ, hanem a terapeutától és az ember személyes adottságaitól is, de a családállítás volt az első olyan eljárás, ahol azonnal azt éreztem, hogy ez, legalábbis az én esetemben, egyértelműen működik. Ott éltem át életemben először azt, hogy valamilyen láthatatlan erőtér megragad, és olyan erővel sodor magával, hogy ellenállni fölösleges és értelmetlen is. Később, amikor az egyik kolléganőmet kísértem el segítőként, több esetben is felkértek képviselőnek, így azt is átélhettem, milyen mások bőrébe bújni. Sokan nem hiszik el, hogy képesek lesznek számukra ismeretlen emberek érzéseit átélni, de éles helyzetbe kerülve ezek a kételyek eltűnnek, mert megérezzük a tőlünk független erők működését. Így azután amikor az általam kitalált alak szorult terápiás segítségre, világos volt számomra, hogy családállításra fogom küldeni. Meg is csináltuk Katának az állítást, ez szerepel a regényben. Nagyon érdekes élmény volt, nekem kellett a saját érzéseimmel dolgoznom minden szereplő nevében, és egy idő után olyan izgalmasan alakultak a dolgok, hogy a terapeuta azt kérdezte: nem lehet, hogy ez a lány él?
Női magazinoknál dolgozó újságíróként ki tudod tapintani, mi lehet izgalmas a közönség számára? Egyáltalán: szempont ez?
ML: Szerintem az ember elsősorban önmagának akar megfelelni, és ha szerencséje van, akkor megtalálja az olvasóit. Én nagyon élveztem írni ezt a könyvet, meg is írtam három hónap alatt úgy, hogy csak esténként meg hétvégén volt rá időm. Ami negatív véleményt kaptam, az arra vonatkozott, hogy Johannes túlságosan tökéletes és túlságosan közhelyesen jó pasi – hát erre csak azt tudtam válaszolni, hogy szabadjára engedtem a fantáziámat. Illetve azt, hogy csak Kata látja ennyire tökéletesnek, egy más típusú nőt bizonyára halálra idegesítene, ha egy férfi folyton Wagnert hallgat és egy vagyont költ ruhákra meg műtárgyakra. A visszajelzések többsége azonban pozitív, némelyik egészen meghatóan az. A családállításról azért lehetett tudni, hogy érdekli az embereket, azt is dicsérték, hogy végre van valaki, aki nem mediterrán tájakra viszi a hősnőt, hanem Németországba. Többen szóvá tették, és erre büszke vagyok, hogy tetszettek nekik a szerelmi jelenetek – szexről írni ugyanis borzasztóan nehéz úgy, hogy mondj is valamit, de ne csússz el se vulgáris, se giccses irányba. A legkedvesebb egy idős hölgy ismerősöm volt, aki megkérdezte, tényleg ilyen kellemes élmény a szex valakivel, akibe szerelmes az ember? Merthogy neki ez a szexdolog valahogy sosem jött be.
