Árulás a vége

KOmplett

Meglepő debütálás. Hevesi Judit karcsú és kegyetlen első kötete, a Hálátlanok búcsúja nem útkereső munka, nem válogatás az eddigiekből, hanem alaposan és pontosan szerkesztett, koncepciózus alkotás, melyben minden egyes vers rögeszmésen ugyanazt a témát járja körül – más és más aspektusból. Egy töredékes családtörténet mellett a kollektív traumák, így például a holokauszt is szerepet kapnak, és folyton azzal a kérdéssel szembesülünk, hogy el tudjuk-e felejteni azt, amit a zsigereinkben hordozunk.

Mikor kezdett el először foglalkoztatni az emlékezés témája? „Beteg ez a gyerek.” – zárul egyik versed. Már a gyerekkorodba nyúlik ez a homályos, szorongó érzés, vagy később értetted meg, ami ennyire fontossá vált?

Viszonylag későn, és mikor először rájöttem, hogy ez érdekel, eléggé megrémültem. Nem magamtól, hanem attól, hogy erről nem beszélhetek, illetve hogy sem nyelvem, sem eszközöm nincs ahhoz, hogy mondjak is valamit. Hogyan lehet huszonévesen a halálról, az emlékezésről és a felejtésről gondolkodni, egyáltalán ki veszi komolyan, hogy tényleg nem nagyon van más, ami érdekel. Látszott, persze, miként lehetne közelebb lépni, mi az a téma, ahol ez nem megkerülhető: a háború, de arról meg ugye, „tudjuk”, hogy a férfiaké. Aztán elolvastam György Péter Apám helyett című könyvét, és úgy éreztem, kicsit közelebb jutottam, ekkor mentem a Jad Vasembe. És úgy hiszem, azt értettem meg, hogy csak arról tudok írni, miért nem lehet minderről a kérdéseknél többet írnom.

A Jad Vasembe ösztöndíjjal mentél. Oda már kimondottan azért, hogy a témáddal foglalkozhass?

Egy kutatási ösztöndíj volt, 2013 nyarán, amit a Campus Hungary finanszírozott, a Jad Vasem pedig befogadó intézményként lehetővé tette, hogy a holokauszt női áldozatainak visszaemlékezéseivel foglalkozzam. Ez volt a célom, ezért mentem oda. Egy komplex döntés része volt ez – amiből azért is emelődik itt ki a holokauszt, mert ennek az útnak a hagyatéka valamiképpen talán kiérződik a versek mögül –, amit többnyire szubjektívnek neveznék, arról, hogyan, miből akarom felépíteni magam, az identitásom. Ha úgy tetszik, arról tehát, hogyan indulok. És aztán arról, mit jelent számomra a felejtés és hogyan akarok emlékezni vagy éppen hogyan nem.

false

 

Fotó: Oláh Gergely Máté

„(Hevesi Juditot) Verseiben elsősorban azok a kérdések foglalkoztatják, hogyan lehet az egyéni emlékezeten keresztül megérteni és elbeszélni a kollektív traumákat, s egyáltalán lehetséges-e” – írja rólad Áfra János. Megszületett benned erre valamiféle válasz az alkotás közben?

Mindenkinek vannak traumái, egyeseknek a külső ítélő szerint durvábbak és súlyosabbak, mint másoknak. De teljes mértékben lényegtelen, mit gondol a külső szemlélő: csakis az számít, aki megéli, hogyan, miképpen éli meg, ami történik vagy történt vele. Úgy képzelem, ezzel érzelmi tartalma is lesz a traumáknak, és azokra az eseményekre, történésekre fogunk érzékenyebben reagálni, amik ebben az értelemben hasonlítanak a sajátunkhoz. Egy egyszerű példa: aki átélt már valamilyen erőszakot, az az erőszakos tettekre vélhetően más reakciókat fog adni, mint az, aki nem találkozott még vele.

Első kötetesnél meglepő ilyen erős koncepció, ilyen koncentrált, célra tartó szelektálás. Hogyan dolgoztál?

Úgy, hogy tényleg csak ez érdekelt, ha pedig véletlenül írtam is mást, azt nem tartottam meg. Nem mentettem másik mappába, nem tettem át másik füzetbe, kidobtam, hogy ezzel foglalkozhassak.

A versek majd egyben állnak össze történetté, hálózattá – ez volt a szándékod írás közben.

Egy egész történetté nem állnak össze, hálózattá azonban talán igen. Olyannak képzeltem mindig a könyvet, mint egy szövet: a szálak egymáson és egymás mellett is futnak, ha közel hajolsz, látod őket, de ha messziről nézed, már nem választhatók jól le egymásról, a mintát együttesen adják ki. Aztán használhatod, ha tetszik, megvarrathatod, ezt ne én döntsem el.

Traumalíra – redukált képekben – írják a verseidről. Az ismétlődő motívumok között feltűnő a madarak szerepe.

Valamiféle ambivalens kegyelmi aktus, hogy felbukkantak, őszintén szólva eléggé félek tőlük. De ez például egy olyan motívum, ami átszövi a kötetet, és szerintem az emlékezéssel és a felejtéssel kapcsolható leginkább össze, meg a halállal, de ez talán mindkettő vonatkozásában elég egyértelmű és markáns kérdésnek tűnik.

false

Azt mondod egy interjúban, hogy problémásnak tartod, hogy túl sok mindent hagysz a befogadóra. Szerinted valódi probléma ez? Nem elég néha csak érezni, amit egy-egy vers sugall? Sokszor én sem értem pontosan, megmagyarázhatóan, mit mond a szöveg, de ez nem zavar.

Amikor egy-egy verset megírok, nem arra gondolok, mit fog szólni az, aki elolvassa. Ez csak a megírás után lesz szempont, vagy például akkor, amikor összerendeztem kötetté. Ráadásul Szegő János személyében nagyon jó szerkesztőm volt, aki azért néha erre is emlékeztetett. És persze hogy problémásnak gondolom, ha úgy tűnik, nem figyelek eléggé az olvasóra, hiszen ha valami a fiókon kívül kerül, annak általában oka van, bármilyen közhelyszerűen is hangzik: adni szeretnél magadból valamit, megmutatni másoknak, hol (nem) tartasz, és ha ezt teszed, akkor reakciót is vársz. Az valódi probléma tehát, ha annyira zárt a struktúra, hogy nem lehet hozzáférni. Ha viszont érzelmi szinten sikerül valamit közelebb hozni, körülírni, akkor talán tényleg nem teljes a kudarc.

A fülszövegben is kiemeli Tóth Krisztina, hogy elsőre idegennek hathatnak e versek, hogy a magyar költészetben nemigen van előzménye annak, ahogyan te megszólalsz. Talán Paul Celan, Schein Gábor, illetve G. István László hangjával lehetne rokonítani a munkáidat. Egyetértesz? Hatottak ők rád egyáltalán?

Az ő verseiknek és szemléletüknek valóban nagy hatásuk volt rám, de általában és túlzón a német irodalomnak is. Schein Gábor művei talán mindenkiénél közelebbiek. Rilkét, Kemény Istvánt, Visky Andrást, György Pétert, a fiatalok közül pedig Szőcs Petrát mondanám még.

A cím is rejtélyes, sokféle asszociációt behívó. Meghatározható, kik a hálátlanok? És az, hogy miért kellene hálásnak lenniük?

Ruth Klüger a Weiter leben című könyvében (Tovább élni címmel a könyvhétre jelenik meg magyarul) leír egy jelenetet, ami nagyon jól sűríti magába mindazt, amiről beszéltünk: a tv-ben adják, hogy Kanada keleti részén fókákat vertek agyon. És ahogy a nőstény fókától elszakítják a kicsinyét, akit mindaddig védett, a nőstény elvonul. Elhagyja a helyszínt, nem nézi végig. Kegyetlen, de tűpontos példa arra, hogy néha a felejtés az egyetlen, ami lehetővé teszi a túlélést. „A vége ez az árulás.” És mégis, mit gondoljunk az anyafókáról?

 

Borító: Szüts Miklós festményének felhasználásával Pintér József

Neked ajánljuk

Komáromi Zoltán: Ezzel a vírussal nem lehet együtt élni

  • Bányai György
A DK egészségpolitikusa, gyakorló háziorvos szerint kormányváltás esetén a karanténszabályok szigorú betartásával, nagy számú teszteléssel és a harmadik, negyedik oltás beadásával jövő tavasszal megállítható lenne a járvány.