Fennen hangoztattuk az ismerőseimmel, hogy amint kinyitja ajtaját az első Nemzeti Dohánybolt, leszokunk a cigarettáról. Mindannyian betáraztunk annyi kartonnal, amennyivel az lehetséges volt, aztán… Aztán persze kifogytak a készletek, és mindahányan egyértelmű (tehát hangsúlyozottan nem vegyes) érzelmekkel, de kénytelenek voltunk elzarándokolni először egybe, majd kettőbe, háromba, négybe. Nemrég összegeztük a tapasztalatainkat. Teli van a net azzal, hogy egyes boltosok szinte rettegnek, atrocitásoktól tartanak (van, hogy nem véletlenül). Hallom, hogy az egyik kistelepülésen, ahol két nedó van, a lakók inkább átmennek a város másik végébe a régi trafikoshoz (akinek vélhetően szerencséje volt, vagy összekeverték valakivel), az újonnan nyíltat bojkottálják. De én magam sem tudom uralni az arcomat, ha például a régi kedvenc kis shopom helyén lévő (sajna az van a legközelebb) üzletbe kell betérjek, ahol a régi tulaj nem kapta meg a koncessziót, és helyette egy új ember viszi a rendszert tovább. Eleinte nem is tudtam, mi zavar meg annyira, ha egy-egy ilyen új helyre belépek, de rájöttem. Az a furcsa, fogcsikorgatva fenntartott barátságosság, az egyáltalán nem belső kényszerből, esetlegesen a meglévő kereskedővénából táplálkozó álkészségesség, a negédesség felső határát bőven átlépő „kedvesség”, nos, ez az, ami összezavar. Miután a barátaim szerint is ez bizony így van, élesben kezdtünk játszani. Szóval, bementünk egy-egy helyre, és zaklatni kezdtük az eladókat (tulajdonosokat). De egyik sem küldött el bennünket azzal, hogy mással szórakozzunk: nagyjából mindig csak a bocsánatkérő mosoly, az összehúzódó, szinte lapulásra kész féljelenlét volt a válasz. Egy barátom nagyon hosszan és igen idegesítően válogatott. „Nem, az nem jó… Mályvát mondtam volna? Nem, a lilára gondoltam. Összehasonlíthatnám az összetevőket? Melyiket ajánlaná?” – és így tovább. Ám az eladó (bár a szája egyre inkább penge alakú lett) állta a sarat, igyekezett a kedvében járni. Máshol, egy nőismerősömnél bevetették a kváziudvarlás minden eszközét. Elkérték a személyijét, sokszor megjegyezték, hogy „nahát, nem hittük volna”, holott a lány elmúlt már negyven, és az évek enyhén szólva is látványos nyomokat hagytak rajta. Én azzal próbálkoztam, hogy direkt olyan dolgokat kértem, amikről tudtam, nem lehet ott kapni. A válasz egyik esetben sem merült ki abban, hogy ez egy dohánybolt, miért lehetne itt, teszem azt, selyemblúzt vásárolni, inkább hosszasan próbáltak tanácsokat adni, merre érdemes keresgélnem. Volt, aki még egy térképet is elővett, és a környék ruhaüzleteit ajánlgatta. És ez azért minimum abnormális. Abban mindannyian egyetértettünk, hogy ez a fajta kényszeres, már-már paranoid kedvesség csakis a frusztrációból fakadhat. Meg a bizonyítási vágyból, hogy mutassák, ők mindennek ellenére jó emberek, jó kereskedők: szívünk – kedves vevők – értetek dobog. Néha megsajnálom őket.
Ám nemrégiben megtapasztalhattam, milyen az, ha elszakad a cérna… Pörgettem a szokásos show-mat, de az eladó nem volt rá fogékony, és már-már rám rivallt, hogy bökjem ki végre, melyik cigit kérem. Kiböktem, majd a szívemhez kaptam, mintha nem lennék tisztában az alaposan felemelt új árakkal, és meg is jegyeztem, milyen drágának tartom. A nő alaposan végigmért, és közölte, hogy akkor ideje lenne jobb munkát találnom, és úgy majd nem fogok itt sírni, hogy milyen drága a szerinte teljességgel megfizethető dohányáru (1150 forint volt az a bizonyos csomag). „Keressen jobban, vagy szokjon le a cigiről – mondta, de hozzátette még –: Ahogy elnézem, leszokni úgyse fog. Mindegyikük csak mondja, aztán szívják tovább.” Azóta sem tudom eldönteni, hogy ez a felfuvalkodott, cinikus hozzáállás jobban taszít-e, mint a sokkal gyakoribb, megjátszott alázat, amúgy lakájmódra?
