„Fura élmények gazdagítják életed” – harapom ki a szerencsesütiből, és ez az egyetlen nem fura dolog körülöttem. Az utóbbi hetekben lassanként minden a feje tetejére állt, egyetlen biztos pont az életemben a rendelt étellel egy időben érkező szerencsesüti. De az mindig jön, ebben nem kell csalódnom. „Merj kockáztatni” – jött a Sors üzenete tegnap, de én nem kockáztatok, mindig ugyanazt rendelem.
| ||
Az, hogy mit tudok megenni, nagy hullámokban változik. Pizza-ázsiai-tiroli vonulatok sorjáznak egymás után, és megnyugtat ez a kiszámíthatóság, a bizalmam egy kis időre helyreáll: rendben vagyok, és amúgy is, minden rendben van. Amúgy a káosz. Egy ideje a súlyos alvászavaraim miatt masszív fejfájással ébredek. Ilyenkor általában dalok cikáznak a fejemben, mindenféle nagy szomorú melódia, de ma reggel csak úgy, mint dallamtapadás esetén a gyerekkori nagy kérdés ismétlődött újra meg újra: „Én vagyok én, te vagy te, ki a hülye, én vagy te?”
Az ősi tapasztalat azt mondatja velem, hogy erre nem lehet jól válaszolni, már kicsiként az volt a nyerő, aki gyorsan feltette, aztán csak vigyorgott. De ha magadban magadat kérdezed, a helyzet bonyolódik egy kicsit. A második kávéig törtem a fejem a frappáns válaszon, de nem tudtam jól kijönni a szituból. Már csak azt próbáltam felfejteni, hogyan kapaszkodhat ez most ilyen makacsul az elmémbe. Aztán rájöttem. Sok apró momentumnak kellett összesimulnia, hogy ebben a zsigeri hülyeségben öltsön testet. Kétségbeesett félválaszként a ravaszul érkező, mindennapi kétségeimre.
Nemrég olvastam újra a szerző remekművét, a Száll a kakukk fészkére címűt, amit utoljára gimnazistaként vettem kézbe. És tudom is, most miért. Megint nagy és őrült projektbe vágtam, megint nulla pénzből. Az ilyen szívességkérésekkel kikövezett utakat már nem nagyon szívesen járom, de nem tudok lemondani a rögeszméimről, amit kitalálok, azt szeretem megvalósítani. Ám nagyon sokszor értetlenségbe ütközöm, többen megjegyezték most is, hogy hát őrült vagyok én, hogy ekkora elmebetegséggel próbálkozom?
Egyesek próbálták megérteni, miért teszem vajon. Az nyilvánvaló, hogy ezek a kísérletek kasszacsörgéssel nem kecsegtetnek, hírük is általában kétes, előfordul, hogy még azok is megutálnak vagy elijednek tőlem, akikben még pislákolt némi rokonszenv. De amikor bennem ez erős kényszer, megőrülök, ha egy-egy vízióm nem testesül meg. A lelket csak az alkotótársaim tartják bennem ilyenkor. Épp telefonon egyeztettem egyikükkel, aki nyakig benne van, nélküle semmit nem tudnék csinálni. „Szerinted is kattant vagyok?” – szegeztem neki a telefonba. „Nem – felelte –, de ha megnyugtat, engem is annak tartanak. Szerintem éppen hogy mi vagyunk a normálisak.” Kesey könyve is ugyanígy nyugtat: segít kilépni a saját magunk köré emelt kalitkából, már csak azzal, hogy utána hirtelen lendülettel mi támadunk a kérdéssel: Én vagyok én, te vagy te…
