Az milyen már, hogy ma reggel, még az első kávé előtt kábán nyúltam a CD-k felé, hogy betehessem a napi betevő Elvisemet, és rögtön a Las Vegas-koncert nyolcadik számára menve vártam, hogy felcsendüljön a Just can’t help believing, ám mikor elindul a zene, akkor hallom csak, hogy Cseh Tamás Műcsarnokjába kerültem, és a József Attila című dal szól. Rögtön másfajta ébrenlét indult, pedig nem akartam, direkt nem szerettem volna józsefattilázni, költészetnapjázni, ünnepezni.
Persze elég már a kávék után felmenni bármelyik oldalra, ez megy, általában mellette, alatta, közben – elsősorban mindenek fölött – a siránkozás, hogy jaj, nem olvasunk verseket, miért csak egy nap irányul figyelem a költészetre, mikor a költők rólunk beszélnek, hogy minden nap a versekről kellene szóljon. Nem vesznek verseskötetet (egyéb könyveket se nagyon), nem hallgatunk a költőkre (ez vajon mit jelent?), nem értékeljük a nagyjainkat.
Adódik rögvest a kérdés, hogy miért kell menetrendszerűen mindig pátoszosnak lenni költészet napján? Miért gondolják még ma is sokan, hogy a vers az emelkedettség maga? Olvasgatva a megemlékezéseket (kivétel egy-két normális írás) szinte nekem is elmegy a kedvem az egésztől. Nem tudom szeretni azt, amit sajnálni kell. Hiába, én az erőt szeretem, az átütőt, elmegy a fülem mellett a halk, nekem hatás kell, tüdőt szorító, gyomorba vágó. Olvasóként mondom ezt, ráadásul gyakran olvasóként, olykor szakmai olvasóként, de azért legtöbbször civil elmerülni tudóként.
Ha nem lenne a szöveg, és igen, elsősorban a vers a szakmám (ha lehet így mondani), de inkább az életem, ha nem lenne gyerekkoromtól szükségletem mindez, ezektől a borús-fátyolos-szirupos évi kötelező egy verszuhatagtól, JA-penzumtól inkább megijednék. Lám, megint orrom alá dörgölik, hogy valamit nem jól csinálok. Na, megint valaki sír. A sírót vigasztalni kell, mutatni neki, hogy egy nap még oké, egy napig tudok rád figyelni, látod, felszárítottam a könnyeid, egy évig elő ne buggyanjanak, nem akarom látni őket. Kérdés persze, hogy irodalmat, írókat, de szűkítsünk: jó szövegeket akarnak-e látni. Egyre inkább meggyőződésem, hogy igen.
Ezen a héten egy női site-on voltam vendégszerkesztő, minden napra készítettem egy anyagot, melyben az irodalom olykor csak erős origóként volt jelen. Féltünk attól, hogy a kutyát sem fogja érdekelni ez az egész, épp ezért az eredmény még inkább magáért beszél. Népszerűek lettek a cikkek, rengeteg levelet kaptam, telve kérdésekkel, olyanokkal, hogy hol lehet ezeket az írókat megtalálni, kérték, ajánljak még műveket, többen köszönetet mondtak, hogy egyáltalán tudomást szereztek róluk. Pedig egyik anyag sem volt se túl költői (milyen hülye szó ez is ebben a kontextusban), se szándékosan jópofizós, még csak nem is igyekeztem könnyíteni, úgymond olvasóbaráttá tenni őket. És érdekes módon – talán mert nem akartak se a hozzászólók, se a cikkek úgymond barátkozni –, megkapták a bizalmat.
PS: Ha ma már úgyis mindegy, és én is belecsúsztam a témába, nem hagyhatom ki az egyik kedvenc Koncz Zsuzsa-dalomat, amely József Attiláról szól. Már többször ki akartam tenni, és végül is, mindennek ellenére, azért ünnepelni én is szeretek…
