Évek óta töltöm a szeptember első két hetét ugyanabban a művésztáborban egy csodás tengeri szigeten, ahová főleg képzőművészek jönnek. El is hiszem, hogy vizuális alkotóként megragadó lehet a környezet: a tábor fennállásának tizenegy éve alatt rengeteg, a helyszín ihlette műalkotás készült már itt. Némelyik kissé túllő a célon. A szigetlakók persze szép lassan hozzászoktak a furcsa emberekhez, a különös megmozdulásokhoz.
Sosem felejtem el Szirtes János egyik (mozgóképre is rögzített) performance-át. Tudni kell, hogy ez a sziget egészen elszeparáltan létezik, és hogy a történetéből fakadóan kissé különös módon élnek a helyiek. Annak idején több mint kétezren húzták meg magukat a parányi helyen, ám amikor abbamaradt a szivacshalászat, a lakosság 60-70 főre csökkent, ennek is a java nő, illetve idős néni. De ne összeesett, megfáradt asszonyokat képzeljünk el! Kőkemény nénik, erőtől duzzadók, aminek szintén története van. (Mintha csak álca lenne a komor fekete ruhájuk a fekete kendőjükkel.)
A vendégházat üzemeltető Katarina mesélte el, mi az oka annak, hogy ilyen masszívak a nénik errefelé, és Katarina kívülállóként érkezett annak idején ide. Férje, a hajóskapitány hozta őt magával, és mikor megérkezett, kérte őt, mondja el, mi az asszonyok feladata itt. Nos, hamar kiderült, hogy gyakorlatilag minden: a háztartásvezetéstől a kert gondozásán át a betonkeverésig. A férfiak egy dolgot csinálnak: megpucolják a halat. (Hozzátartozik a sztorihoz, hogy a helyi férfiak általában a tengert járják, búvárként, halászként, hajósként uralják a vizet.)
Szirtest lenyűgözte a komor dressz és váratlan életerő keveréke: beépült hát közéjük. Vett fekete szerelést, és irány a víz! Egy reggel, a balkonról letekintve csodás látvány tárult a szemem elé. Állt a művész szigonnyal a csónakban, és próbált elkapni egy polipot. Dolgozott a felvevőgép, készült az anyag. És akkor beúszott még két ladik a képbe, valódi nénikkel, akik játszi gyorsasággal kapkodták ki a zsákmányt. Vígan köszöntek a művész úrnak, majd mikor észrevették, hogy férfi, nagy nevetés rázta meg a hullámokat. Szirtes teljes jogú néni lett.
Másik kedvenc alkotásom az állandó szobánk falán függ, Július Gyula alkotása. A képen a King Kong-szerű alak maga a művész, a felvétel és bekenés az egyik öbölben készült. El nem tudom mondani, milyen érzés erre feküdni és kelni!
| ||
De ami ma reggelre virradóra történt, az túltett mindenen, és rámutatott a valóság és a művészet viszonyára. A reggelinél Katarina nevetve mesélte el, hogy éjjel az egyik halász berontott hozzájuk, és a teljes kétségbeesés határán, kiabálva rázta ki őket az ágyból. Összefüggéstelen, zaklatott szavainak az volt a lényege, hogy leszálltak a marslakók, itt vannak a vízben, jöjjenek gyorsan. Katarina és a férje kábultan mentek a mólóra, nézték az állítólagos ufót, Koronczi Endre képzőművész alkotását.
| ||
Nekünk, itt dolgozóknak persze teljesen rendben van, hogy valaki tutajt ácsol fából és pillepalackokból, amiket nejlonzacskók társaságában bocsát a vízre, ám a himbálózó objektum látványa a hajnali derengésben valóban rémületes, szürreális élmény lehet. Mindig csodálkozom, mikor a barátaimat és engem furcsának, már-már földönkívülinek tartanak, hiszen mindebben benne élve ezek az akciók tűnnek a világ legtermészetesebb dolgának. Én magam is hajlamos vagyok a saját (kissé szűk, illetve máshogyan tágas) világomba belemerülni, ami valóban fura lehet kívülről…
