Nők egy férfiközpontú világban

KOmplett

A napokban jelent meg Fábián Évi új portréalbuma, a Nők Magyarországon 2, egy tízéves munka második állomása. A kötetben művészek, közéleti személyiségek arcképei találhatók, fekete-fehérben, retus nélkül. A fotográfust magát kérdeztem.
false

 

Fotó: Bársony Kata

A legtöbb nő megszokta, hogy komoly stábmunkával hoznak össze róla egy-egy fotót, így rémületes belegondolni, mi lesz ezek, illetve az utómunkák nélkül…

A gyomrom nekem is nagyjából minden fotózás előtt összeszorult, a mai napig izgulok minden alkalom előtt. Ha nem így lenne, abba is kellene hagynom. És az is mindig kiderül, hogy némelyik modell is izgul előtte, és volt olyan, aki azt javasolta, tartsak önbizalomtréninget a fotózásokkal, mert az övé bizony megnőtt. Én mindig próbálok nyitott és őszinte lenni. Csak így reménykedhetek abban, hogy az alanyaim is megnyílnak.

Mikor érzed, hogy elkaptál egy képet?

Ez egy erős érzés. Korábban filmre fényképeztem, és akkor nem tudtam a displayen megnézni, hogy megvan-e az, amit szerettem volna, de mégis éreztem. Nem tudom ezt szavakkal kifejezni. A digitális fényképezés lehetővé teszi, hogy egyből megnézzük a képet, ez ad egy biztonságot, de ahhoz a bizonyos érzéshez nincs szükség az effajta megerősítésre.

Meg tudnád mondani, vajon mennyi lehet az általad fotózott nők átlagéletkora? Mutat-e valamit ez arról, hogy nálunk hány éves kor körül lesz sikeres valaki?

Erre nem tudok válaszolni. Úgy érzem, hogy annyira összetett a magyar társadalom, olyan bonyolult a szociális és gazdasági helyzet – ráadásul évről évre változik minden –, hogy én nem mernék ilyen görbét felrajzolni. Egy-egy új szabály, törvény új élethelyzetet szülhet, amely bárki karrierjét félbevághatja, míg mást akár a szakmája csúcsára repíthet. Ennek ellenére hiszek a kitartó munka és tudás erejében és sikerében. Nagyon változó, hogy ki mikorra válik kiforrottá, sikeressé – és még az sem biztos, hogy ez a két dolog kéz a kézben megy. Az alanyaim a könyvben 19–90 év közöttiek. Ebből is látszik, hogy a kor csak egy állapot.

Sokat utazol, jelenleg Berlinben élsz.

Korábban többet jártam a világot, mostanra viszont csak a Budapest–Berlin-tengely maradt. A berlini nőket még nem fotózom, mivel csak két éve élek ott, és még kell idő a megismerésükhöz. Alapvetően itt nyugodtabbnak érzem az életet és az embereket. A sikeres magyar nőknek szerintem elszántabbnak kell lenniük, mint a nyugat-európaiaknak, mert egyszerűen a magyar társadalom még mindig (vagy újra) férfiközpontú, nézzük csak meg a parlamentet!

Volt olyan nő, akit szerettél volna lefotózni, de valamiért nem jött össze?

Kopp Máriát nagyon szerettem volna lefényképezni. Pár hétig egyeztettünk e-mailen, majd telefonon. Egy csütörtöki napon tartott egy sajtótájékoztatót, megbeszéltük, hogy azt követően fényképezhetem őt. Végigvártam az interjúkat, majd mondta, hogy most mégis el kell mennie egy tévéstúdióba, toljuk el a fotózást a következő hétre. Megbeszéltük a szerdát. Ám ő sajnálatos módon hétfőről keddre virradóra elhunyt. Nagyon felzaklatott az eset, hiszen Mária egy erős, életvidám ember volt. Senki sem számított erre. Még ha nem is fotóval, az én szívem szerint ő benne van a könyvben.

false

Az anyagot tavaly januárban a Berlini Magyar Nagykövetségen mutatták be először, és Évi engem kért fel, hogy mondjak pár szót a képek előtt. Az alábbi szöveg az ott elhangzott írásom egy részlete, melyben a kettőnk találkozásáról írok.

Nagy öröm, hogy modellje lehettem, ennek a sorozatnak, ami a lehető legtisztábban mutatja fel azt a „többet”,  amit igen nehéz egy-egy képben megragadni.  Amikor Évi felkeresett, nehezen tudtunk egyeztetni. Állandóan bajom volt – magammal. Én is beleestem abba a hibába, hogy megpróbáltam zsigerből másnak látszani. Csak akkor akartam találkozni Évivel, amikor van időm alaposan megkomponálni magam. Megszoktam a nagy fotózásokat, mikor nekiáll egy egész stáb, és három-négy óra múlva valóban kameraképessé válok. És ugye még csak akkor kezdődnek a beállítások, majd a végén jön a photoshop – és csak így mehet a fotó a magazinba. Otthon a lakásomban sok ilyen felvétel van kiállítva – mert a legtöbbjük tényleg nagyon jól sikerül. És ezzel még nem is lenne semmi baj. Az már viszont nagyobb probléma, ha azonosulok a konstrukcióval, ha elhiszem: az vagyok én. Mert nem vagyok. Nem vagyok az. Végül egy őrült délelőtt találkoztunk, nem lehetett tovább halasztani a dolgot. Egy költözés kellős közepén voltam, azt sem tudtam, hol áll a fejem, nemhogy bármi ötletem lett volna. És a kép: így lett jó. Megláttam benne magamat. Éppen úgy, mint amikor a többiekről készült fekete-fehér fotográfiákat lapoztam át. Sokukat jól ismerem, de felbukkant pár számomra ismeretlen arc is. Nézünk, bele a kamerába, manír nélkül, lazán. És nem is kell tudni ezekről a nőkről semmi egyebet ahhoz, hogy a pillantásukból érezzük: valakik. Nők, művészek, tudósok, öregek, fiatalok. Szépek. Mindannyian. Nők, Magyarországon. Köszönjük, Évi.

false

Neked ajánljuk

A világképlet nyomában

  • Kovács Róbert

Az Ásatás legújabb részében megnézzük, hogy vélekedtünk 2000-ben A tér és az idő természetéről