A Kicsi Lili magva valós, ezt sosem titkoltam. A magyartanárnő, Mari (bár nyilván nem ez a neve, most maradok ennél) és az egyik tanítványa, Lia közötti kapcsolat adja a történet egyik fontos szálát, a múltbélit, a másik szál Liának a 2005-ös, azaz a történtek után csaknem tizenöt évvel későbbi valósága.
A sztorira véletlenül akadtam, maga Lia kezdte el mesélni nekem, és tudtam, én vagyok az első, akivel egyáltalán bármit megoszt az egészről. Elsős gimnazista volt egy neves intézményben, ahol Mari volt mindennek a központja, épp úgy, mint S. Pál. Ő szervezte a színjátszó kört, a nyári táborokat, a kirándulásokat év közben és a folyamatos kocsmázásokat is. Az már az érettségi után kiderült, hogy nemcsak Liát csábította el, hanem egy fiú osztálytársát is. Az viszont csak hosszú évekkel később lett világos, hogy korántsem ők voltak az egyetlenek, sőt.
A négy év alatt voltak ugyan féltékenységi jelenetek a kamaszok között, amikor valaki túl közel került Marihoz, és a másik, aki épp kiesett a pikszisből, ezt nem bírta benyelni, de ezen az egy-két verekedésig is fajuló eseten kívül egyáltalán nem beszéltek a dologról, még egymás között sem. Lia is tartotta a titkát, még a hozzá legközelebb állóknak sem nyílt meg. És miután mi nagyon sokat beszélgettünk arról, mi lehetett az oka a hallgatásának, számomra nagyon meggyőző érvek kerültek elő.
Kívülállóként legtöbben a szégyenre gyanakodtak, de a szégyen egyáltalán még csak fel sem merült. Lia egészen egyszerűen a legszebb, legnagyszerűbb dolognak tartotta, ami vele történt, az első szerelemnek, és ami a legfontosabb: az első viszonzott szerelemnek. Hogy bűnös, titkos úton járnak, csak fokozta az érzést, táplálta azt. Mari nagy manipulátor volt, többekkel el tudta hitetni, hogy ők a legfontosabbak, az elsők. Így ki-ki hordozta magában a saját kiválasztottságának jóleső tudatát. Hiszen ki szerette őket? A nagy idol, akit mindenki elismer és szeret, aki elbűvölő az órákon, akiért mind a tanári kar, mind a többiek odáig vannak. Akinek hatalma van, és akinek hatalmában áll az érzéseiken uralkodni.
Mari, akárcsak S., vonzó volt, és könnyedén húzta szorosra a szálakat. Elhitette a tanítványokkal, hogy egy közülük, de persze olyan egy, aki azért az egyetlen kiváltságos, az irányító. Ő is főleg olyanokat pécézett ki magának, akik érzékenyek, tehetségesek és sérülékenyek voltak. Azok közül, akikről már tudunk, volt alkoholista családban nevelkedő, elhanyagolt, félárva, már tizenhat évesen problémás nagyivó. A társaság boldogan vetette magát alá Marinak, főleg, hogy megvolt az egyenrangúság illúziója. És a külön-külön táplált nagy érzelemé is.
Lia azt mesélte, hogy neki csak évekkel később, egy pszichoterápia kapcsán – ahová azért ment, mert nem értette, miért nem tud úgymond normális párkapcsolatot létesíteni – döbbent rá, hogy dehogyis volt ő az egyetlen, dehogyis volt ő a kiemelt, és dehogyis volt ő Mari életének a nagy szerelme. Csaknem tizenöt évig kapaszkodott abba az ideába, hogy – bár hallott hasonló csábításokról, hallott beteg felnőttekről, akik megrontanak másokat – az ő ügye nem ez volt. Hanem nagybetűs szerelem. Egy titok, ami mindkettőjük sorsát megváltoztatta, de igenis sorsszerű volt, a sors keze volt benne, kettőjük sorsának két keze kapaszkodott egymásba, nem szimpla megrontás történt.
És ebbe a képbe az sem zavart bele, hogy a tízéves osztálytalálkozó után azért kiderült ez-az, és hogy Marinak már korábban is voltak ügyei. Azok nem számítanak, csak az számított, ami közöttük, kettőjük között történt. És lassan világos lett, hogy más is volt, aki így gondolta. Mari ügyesen szuggerálta áldozatainak a hatalmas, mással át nem élt láng képét, így többen őrizték meg az övét nem mint ferde hajlamú, beteg önértékelésű, káros személyiségét, hanem azét, akitől oly sok mindent kaptak. Például azt az érzést is, hogy ők is felnőttek, kitűnőek, egyenértékűek a csábítóval.
A regény megjelenése után Mari megkeresett és felhívott. Reszketett, hadarva, gyorsan és idegesen beszélt, hogy ne higgyem, hogy csak ő volt a hibás, hogy ő is áldozat, mert én nem tudom elképzelni, ezek a kamaszok mennyire csimpaszkodtak belé, hogy a dolgok egyszerűen csak alakultak, nem ő csábított, épp hogy őt csábították el, és neki évekig nehéz volt a helyzete, hát belesodródott a történetekbe. S. is olyan meggyőzően tudta sajnáltatni magát…
Kérdeztem Liát, hogy amikor rádöbbent, mi is esett meg vele, akkor miért nem lépett, és az a válasza is logikus volt: most már minek? Egyik barátnőm egy súlyos orvosi műhiba után, amelybe az élete is kerülhetett volna, szintén elállt a pertől. Mondván, hogy most már az rajta úgysem segítene, inkább a gyógyulásra fordítja az energiáit…
