Meg lehet-e tanulni a könnyedséget?

KOmplett

„Nem láttam még nálad bizalmatlanabb embert” – közli velem a negyedik napon újdonsült olasz ismerősöm, Diego. Azt persze tudom, hogy nem csak az ő ízléséhez mérten vagyok visszahúzódó és tartózkodó, így a kérdés az marad, hogy ez a fajta merevség egyáltalán fellazítható-e.

Nyaralni jöttünk olasz barátainkhoz, a bázisunk, mint általában: Padova. Innen könnyen elérni mind a tengert (ahol általában felváltva strandolunk és vitorlázunk), mind a hegyeket (az én igazi kedvenceimet, ahol a leginkább otthon érzem magam, az Alpok szélét az örökzöldekkel és a fantasztikusan kopár Dolomitokat).

Ha itt vagyok, belecsöppenek egy másik kultúrába, és nagyon hamar azt veszem észre magamon, hogy igen kedvemre való az, ahogyan az általam ismert, és ahogyan a városokban, partokon, kirándulóhelyeken látott olaszok élnek. Vegyük például a lakásban albérletben lakó Giovannit! Session-zenész, dobol és énekel, imádok vele összefutni az erkélyen, ahová cigizni járkálunk. Én az ő helyében ennyi idősen (szerintem közelebb van az ötvenhez, mint a negyvenhez) nem biztos, hogy jól érezném magam egy kicsi albérleti szobában, az alkalmi melóimmal. De ő virul, tegnap éjjel például kifejtette, hogy a világ legszerencsésebb emberének érzi magát, hiszen azt csinálja, amit szeret, nem köti semmi, és ha elfogy a pénze, szerencsejátékokkal pattintja helyre a költségvetését. „Soha de soha ne állj le black jackezni kínaiakkal” – okított, mert szerinte nekem is meg kellene tanulnom jól használni a kaszinókat, és akkor nem kellene cikkekkel szórakoznom, meg azon aggódnom, jövő hónapban lesz-e elég pénzem.

Paolo a jógára és a tengerre szavaz, remek vele kihajózni, és roppant rugalmas, elég egy telefon, hogy kijöjjön elénk a kikötőbe. Az, hogy általában éjfél körül jut eszünkbe, hogy jó lenne fagyi, nem probléma, mert minden sokáig nyitva van, a fagyizók és a bárok előtt hemzsegnek az emberek. És a legtöbben szóba elegyednek velünk. Széles mosollyal jelzik a piacon, hogy felismertek pár nappal ezelőttről, a teli kosaramba grátisz egy kis zacskónyi füge is kerül. Idegenekkel vitatjuk meg a főtérnél, hogy melyik pizzériába menjünk. Az egyik boltban, ahová negyvenedjére térek vissza, és még mindig nem tudom eldönteni, megvegyek-e valamit, az eladó olaszul próbál szórakoztatni. (Egy kukkot nem értek, de ez nem probléma, mosolygunk, mutogatunk, nevetünk.) Szeretek itt lenni, könnyen akklimatizálódom azokra a hetekre-két hetekre, amíg általában itt vagyunk, aztán hazaérve marad minden a régiben.

De leginkább az ejt bámulatba, ahogy az otthoni összejöveteleket kezelik. Jövünk haza a beachről, ott felszedtük Diegót. A ház előtt, a kertben vár egy másik haver, aki közli, hogy remélte, valamikor végre hazavetődünk, mert olyan szicíliai szarvasgombás szalámit hozott, hogy megőrülünk majd tőle. Beesik még két ember, én már parázom, ebből hogy lesz vacsora. Hát lesz. Előkerül ez-az, fő a tészta, öntet mindig van, habzó bor is, az egyik vendég hoz még egy kiló fagylaltot. Hajnalig megy az őrület. Nálam otthon legalább két héttel egy ilyen este előtt szervezkedni kell, ezért nem jó, azért, megy a műsor belül, vajon minden megfelelő lesz-e. És senki ne gondolja, hogy ismerőseim nem dolgozó emberek, rajunk kívül mindenki másnap munkába megy.

És igen gyakran szieszta idején is hónuk alá csapját egymást, és egyből másképp indul a nap hátralévő része. Alapvetően nem vagyok irigy természet, de az élethez, a mindennapokhoz való ilyen laza hozzáállás lenyűgöz, és magamnak is ezt akarom. És máris ott a csapda, hiszen ebből görcs lesz, és abból viszont sosem nyílik a könnyedség. Mindig abban reménykedem, hogy az ilyen lebegve eltöltött idők azért levesznek a súlyokból, amiket állandóan cipelek, és egyszerre csak, már-már öntudatlan, ott lesz a változás…

Neked ajánljuk