Sziget, 2014

KOmplett

Látom ám a barátaimon, látom az idő múlását. Igen nehéz például olyan emberrel bulizni, aki minden zenekarra, amit mutatok neki, megjegyzi, hogy gyíkok, és amikor a harmadik után rákérdezek, akkor ő mégis milyen zenét szeret, a válasza annyi, hogy csak a Rolling Stonest.

Én ennél azért nyitottabb vagyok, így a harmadik napon már sikítani tudtam volna, mikor meghallottam: „Nem vagy már túl öreg ehhez?” Nos, ahhoz valóban koros vagyok, hogy beálljak például az idei vonatozók közé, ami az aktuális nagy poén, és ami abból áll, hogy összeállnak a fiúk-lányok kis csapatokba, és egy imitált mozdonyt tolnak maguk előtt órák hosszat. De nem csatlakoznék a legendás holland humor megtestesítőihez, a csíkos fiúkhoz sem, akiknek az a vicc, hogy mindenhová odamennek csíkos egyenruhában, és a zenétől függetlenül mindenhol ugyanúgy mozognak, vonaglanak, és láthatóan remekül érzik magukat. Fának sem öltözöm be, mint pár fura angol, akiknek a sziget letarolt bokrai köszönhetőek, és akiknek köszönhetően néha alig lehet elférni a „főutcán”. De gyorsan hozzátenném, ilyet sokkal, de sokkal fiatalabban sem csináltam.

Egyik ismerősöm megkérdezte, vajon én is minden hajnalban-reggel ázottmacska-külsővel esem-e be, mint a lánya, de még csak ilyen sem fordult elő velem, kivéve, mikor sajnos igenis eláztam, de csakis az esőnek köszönhetően. Régebben persze kimentem én is csak úgy, bulizni, ma már viszont célirányosan érkezem egy-egy koncertre, egy-egy előadásra, és azután még emberi időben érkezem haza. (Az is árulkodó lehet, hogy csak pár koncertet élveztem igazán, és egyikük sem a legfiatalabb generációk favoritja, utalok itt a Manic Street Preachersre például, akik bár szerintem kicsit lagymatagon kezdtek, de aztán átbillent valami, és működött a dolog, egyszerűen imádtam a műsort, bevitt magával, és a hangulat másnapig nem eresztett.

false

„Mi már nem vagyunk idevalók” – visít fel a barátnőm, mielőtt pont az ellenkezőjét bizonyítaná. Meglátta ugyanis, milyen szuperek az eligazítótáblák annak, aki, mint ő, épp rúdtáncosnak tanul. Így az este első harmada abból állt, hogy felszökkent a rudakra, amivel kivívta az ifjabb generációk lelkesedését. Lehet, hogy új punkzenekart kellene alakítanunk Hőbörgő háziasszonyok névvel, merül fel bennünk, de aztán inkább elmegyünk megnézni egy Újcirkusz-előadást, ami számomra az idei év nagy revelációja lett. És elmondhatom, hogy életem első újcirkuszos élménye igen nagy kedvet csinált a továbbiakhoz.

A Recirquel Újcirkusz Társulat harmadik előadása, a Párizs éjjel premier volt a Szigeten. Nem nagy kedvvel vonszolódtam el a műsorra, sosem szerettem a cirkuszt, ám itt megértettem, hogy az Újcirkusz valami egészen más dolog, és már bánom, hogy eddig sosem mentem el például a Cirque du Soleil itthoni előadásaira. A Recirquel úttörő a hazai pályán, és szerintem nem csupán azért vagyok ennyire lelkes, mert nem láttam még hasonló produkciót soha. Az Újcirkusz annyit tart meg a „régiből”, hogy itt is vannak természetesen artisták és vannak mutatványok, de az egész már nem csupán a test képességeinek kitágításáról szól, hanem arról, hogy mindez egy újfajta befogadás szolgálatába állhat. Az Újcirkusz másképp mesevilág: egyszerre tánc- és hagyományos színház, egyszerre kimerevített pillanatok és történetek egymásutánja.

A Párizs éjjel elrepít és kikapcsol, nem is kell akarni, az első pillanattól, a szereplők bevonulásától beszippant. Fekete-fehér, némafilmkockák, élőzene szól alatta, a karikában repül az énekesnő, húzza maga után a hangját, bekúszik először minden szívbe, majd egy másik dalban a rekeszizmokba is, nevetés csendül, mert az énekesnő és artista párja játszik velünk, és játszik a szerelemmel is. Az előadás nagy érdeme az érzelmek és a humor egyensúlya, ez az izgalmas kötéltánc (amiből persze van három valós is, egyszer tűsarkúban, másszor egy dupla szaltóval megspékelve, egyszer pedig egy férfi artista előadásában, ami alatt mindvégig úgy érezhetjük, nem bírja, és nem bírja a kötél sem, de ugye ez is csak trükk, mint minden, annyira profi az egész), ami végig egyensúlyban tartja a produkciót. Szerelmi téboly elevenedik meg előttünk, egy virtuóz háromszög, áll a két artistanő az agyongyötört férfi vállán, nem cicaharc, hanem küzdelem a szerelemért, zene és mozdulatok hibátlan összekapcsolódása: látványorgia.

(Az utolsó nap számomra utolsó eseménye szimbolikusnak is tekinthető. Kinéztem a Civil utca programjai közül az úgynevezett Boldogság sátrat, ami azzal kecsegtetett, hogy ha végigcsinálom a feladatokat, biztosan boldogan jövök ki onnan. Nos, nem találtam meg a helyszínt, amit rögtön úgy fordítottam le magamnak, hogy én ugye hiába keresem a boldogságot… Haza is mentem, igen korán, de nem, nem azért, mintha öreg lennék, és elfáradtam volna. Egyszerűen csak azért, mert idén ennyi nekem bőven elég volt.)

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.