Én ennél azért nyitottabb vagyok, így a harmadik napon már sikítani tudtam volna, mikor meghallottam: „Nem vagy már túl öreg ehhez?” Nos, ahhoz valóban koros vagyok, hogy beálljak például az idei vonatozók közé, ami az aktuális nagy poén, és ami abból áll, hogy összeállnak a fiúk-lányok kis csapatokba, és egy imitált mozdonyt tolnak maguk előtt órák hosszat. De nem csatlakoznék a legendás holland humor megtestesítőihez, a csíkos fiúkhoz sem, akiknek az a vicc, hogy mindenhová odamennek csíkos egyenruhában, és a zenétől függetlenül mindenhol ugyanúgy mozognak, vonaglanak, és láthatóan remekül érzik magukat. Fának sem öltözöm be, mint pár fura angol, akiknek a sziget letarolt bokrai köszönhetőek, és akiknek köszönhetően néha alig lehet elférni a „főutcán”. De gyorsan hozzátenném, ilyet sokkal, de sokkal fiatalabban sem csináltam.
Egyik ismerősöm megkérdezte, vajon én is minden hajnalban-reggel ázottmacska-külsővel esem-e be, mint a lánya, de még csak ilyen sem fordult elő velem, kivéve, mikor sajnos igenis eláztam, de csakis az esőnek köszönhetően. Régebben persze kimentem én is csak úgy, bulizni, ma már viszont célirányosan érkezem egy-egy koncertre, egy-egy előadásra, és azután még emberi időben érkezem haza. (Az is árulkodó lehet, hogy csak pár koncertet élveztem igazán, és egyikük sem a legfiatalabb generációk favoritja, utalok itt a Manic Street Preachersre például, akik bár szerintem kicsit lagymatagon kezdtek, de aztán átbillent valami, és működött a dolog, egyszerűen imádtam a műsort, bevitt magával, és a hangulat másnapig nem eresztett.
| ||
„Mi már nem vagyunk idevalók” – visít fel a barátnőm, mielőtt pont az ellenkezőjét bizonyítaná. Meglátta ugyanis, milyen szuperek az eligazítótáblák annak, aki, mint ő, épp rúdtáncosnak tanul. Így az este első harmada abból állt, hogy felszökkent a rudakra, amivel kivívta az ifjabb generációk lelkesedését. Lehet, hogy új punkzenekart kellene alakítanunk Hőbörgő háziasszonyok névvel, merül fel bennünk, de aztán inkább elmegyünk megnézni egy Újcirkusz-előadást, ami számomra az idei év nagy revelációja lett. És elmondhatom, hogy életem első újcirkuszos élménye igen nagy kedvet csinált a továbbiakhoz.
A Recirquel Újcirkusz Társulat harmadik előadása, a Párizs éjjel premier volt a Szigeten. Nem nagy kedvvel vonszolódtam el a műsorra, sosem szerettem a cirkuszt, ám itt megértettem, hogy az Újcirkusz valami egészen más dolog, és már bánom, hogy eddig sosem mentem el például a Cirque du Soleil itthoni előadásaira. A Recirquel úttörő a hazai pályán, és szerintem nem csupán azért vagyok ennyire lelkes, mert nem láttam még hasonló produkciót soha. Az Újcirkusz annyit tart meg a „régiből”, hogy itt is vannak természetesen artisták és vannak mutatványok, de az egész már nem csupán a test képességeinek kitágításáról szól, hanem arról, hogy mindez egy újfajta befogadás szolgálatába állhat. Az Újcirkusz másképp mesevilág: egyszerre tánc- és hagyományos színház, egyszerre kimerevített pillanatok és történetek egymásutánja.
A Párizs éjjel elrepít és kikapcsol, nem is kell akarni, az első pillanattól, a szereplők bevonulásától beszippant. Fekete-fehér, némafilmkockák, élőzene szól alatta, a karikában repül az énekesnő, húzza maga után a hangját, bekúszik először minden szívbe, majd egy másik dalban a rekeszizmokba is, nevetés csendül, mert az énekesnő és artista párja játszik velünk, és játszik a szerelemmel is. Az előadás nagy érdeme az érzelmek és a humor egyensúlya, ez az izgalmas kötéltánc (amiből persze van három valós is, egyszer tűsarkúban, másszor egy dupla szaltóval megspékelve, egyszer pedig egy férfi artista előadásában, ami alatt mindvégig úgy érezhetjük, nem bírja, és nem bírja a kötél sem, de ugye ez is csak trükk, mint minden, annyira profi az egész), ami végig egyensúlyban tartja a produkciót. Szerelmi téboly elevenedik meg előttünk, egy virtuóz háromszög, áll a két artistanő az agyongyötört férfi vállán, nem cicaharc, hanem küzdelem a szerelemért, zene és mozdulatok hibátlan összekapcsolódása: látványorgia.
(Az utolsó nap számomra utolsó eseménye szimbolikusnak is tekinthető. Kinéztem a Civil utca programjai közül az úgynevezett Boldogság sátrat, ami azzal kecsegtetett, hogy ha végigcsinálom a feladatokat, biztosan boldogan jövök ki onnan. Nos, nem találtam meg a helyszínt, amit rögtön úgy fordítottam le magamnak, hogy én ugye hiába keresem a boldogságot… Haza is mentem, igen korán, de nem, nem azért, mintha öreg lennék, és elfáradtam volna. Egyszerűen csak azért, mert idén ennyi nekem bőven elég volt.)
