Andort (a neveket természetesen mindig megváltoztatom, itt az ’undor’ szó volt a legfőbb asszociációs sorvezetőm) egy szörnyű buliban ismertem meg, valahol nagyon vidéken, ahol alapvetően sertés- és trágyaszag volt, talán ezért nem tűnt fel még semmi. Kirítt a társaságból, magas volt, csinos, és akadt némi humora is, én legalábbis nevettem azokon, amiket mondott, de hát én alapban hálás közönség vagyok.
Reggel egy ismerősöm kocsijával hazamenekültem, de előtte még telefonszámot cseréltünk. A következő randink már a fővárosban volt, egy szintén leszakadt lakásban, külföldiek laktak benne, az ő haverjai. Kicsit gyanús volt, hogy belépéskor egyből a fürdőbe vezetett: „Ezt nézd meg, Orsi, ez az aztán a WC! Ki van párnázva, még én javasoltam nekik! Tudod, nagyon fontos, hogy hogyan vécézel. Ez az a hely ugyanis, ahol a legszívesebben időzöl, nemdebár, és nem mindegy, hogy milyen kényelmesen ülsz. Nem nagy munka ez, majd neked is megtanítom, hogyan készíthetsz ilyet. Megváltozik az életed!” Bólogattam, mit tehettem volna, majd visszamentünk a többiek közé. Javában ment a társalgás, mikor Andor nagy hangon bejelentette, hogy: „Klassz volt a vacsi, de nekem kissé nehéz, érzem, ahogy már most nyomja a végbelem.” Felkapott egy magazint, és betrónolt a párnákra. Fél óra múltán tért vissza, angyali mosollyal az arcán: „Huh, ez jólesett. Kijött végre a tegnapi cékla is. Vörös volt az egész halom, sajnos nem vittem be a fényképezőgépemet…”
A társalgás ezután a különféle rostokról szólt, és arról, ki hányszor megy napjában az illemhelyre. Tudni kell rólam, hogy nem a kedvencem ez a topic, inkább az ázsiaiak legendás szemérmessége jellemez, meg amúgy is, szerintem nem baráti társaságba való az egész. De még egy következő randit azért bevállaltam. És ott megszakadt bennem valami. Az én ismerőseimmel voltunk, egy szuper kis kerthelyiségben. Valamin nevettünk éppen, amikor a kacagás hangjait átszínezte egy reccsenős robaj. Először nem is tudtam mire vélni a dolgot. Majd, mikor éppen egy filmről esett szó, hatalmas, diadalmas ropogás szelte ketté a diskurzust.
Kezdtem kényelmetlenül érezni magam, javasoltam Andornak, menjünk. Nem akartam szóba hozni a dolgot, hátha ez nála egy betegség, nem tudja kontrollálni magát vagy ilyesmi, viszont tudtam, hogy hosszú távon ez nekem kissé gázos. Nos, ő kezdett beszélni: „Komolyan Orsi, nem értelek. Az egyik legfontosabb dolog az életünkben az emésztés. És ha teljesen normálisnak tartod azt, hogy eszünk egymás társaságában, akkor nem szabad elzárkóznod a táplálkozás következményei elől sem. Az első találkozásunk alatt is végig eregettem, azt hittem, észreveszed és elfogadod a dolgot.”
Jeleztem, hogy az ügy valószínűleg a mezőgazdasági környezet miatt nem tűnt fel, de ha feltűnt volna, nem forszírozom a továbbiakat. Megütközve nézett rám: „Nem értelek titeket, nőket. Tudod mit, Orsi, hagyjuk ezt a dolgot. És nem kívánom neked, hogy legyen bélcsavarodásod, mert úgyis az lesz ezzel a hozzáállással!” – mondta, és sértetten elvonult. Már rég elfelejtettem volna a sztorit, ha nem látom meg a fickót pár hónapja egy elegáns étteremben. Egy gyönyörű nővel ült, nem tűnt régi ismeretségnek a kapcsolatuk. Figyeltem őket, és egyszer csak látom, hogy a nő finoman szimatolni kezd. Kíváncsi lennék, ő hogy fogja megemészteni a dolgot…
