A blog akkor négy külön fejezetben tárgyalt tíznél is több idiótát, de persze még mindig nem az összeset. Az évek pedig logikusan teltek azóta is. És ahogy ez lenni szokott, a seggfejek száma nem állapodott meg, hanem meredeken nőtt.
Jöjjön elsőként a perverz „laptulajdonos”.
Szabadúszó újságírót ritkán ér nagyobb öröm, mintha megcsörren a telefon, és az álommunkát kínálják számára. Csörgött a telefonom, hogy egy vadiúj lap kerül a piacra, és a kulturális rovatról volt szó, amit vezetnem kéne. Örömmel hallgattam a mondatokat a szabad kézről, az általam kialakítandó koncepcióról, ráadásul mesés összegek repkedtek a vonalban. Én is repkedtem. A beszélgetés után két nappal kellett bemennem a szerkesztőségbe. Már az épület is gyanús helyen volt, az iroda meg inkább lakásnak tűnt, fenn, a negyedik emeleten. Maga a góré jött ajtót nyitni. Nagypolgári szalonba vezetett, pezsgő és eper volt az asztalon (februárt írtunk). Az első tíz percben ment a hivatalos csevej, mert én készültem, tényleg. Vázoltam remek víziómat, hogyan is képzelném el a rovatot, milyen kis csemegékkel bolondítanám meg a kulturális tudósításokat, kikkel szeretnék interjúzni, ilyesmik. A férfi nemigen figyelt rám, a dekoltázsomra annál inkább, illetve miközben beszéltem, meredten fixírozta az ajkamat, a sajátját meg-megnyalintva. „Rendben lesz így?” – kérdeztem az előadásom után. Különös válasz érkezett: „Ha akarja, elviszem Thaiföldre is, ott ilyenkor remek az idő.” Kicsit megakadtam. Zavartan folytattam, hogy ha ez alatt azt érti, hogy ne csak hazai, hanem külföldi művészekkel is foglalkozzunk, nekem semmi kifogásom a dolog ellen. „Szereted az aranyat?” – váltott át tegezésbe. Ösztönösen rávágtam, hogy igen, ami talán hiba volt, bár visszanézve azt gondolom, már azzal hibáztam, hogy egyáltalán idejöttem. „Amit kérsz, megkapsz – nézett mereven a szemembe –, legyen az pompás bunda, szép ékszer, készpénz.” Itt még próbáltam viccelődni: „Látom, szívén viseli a lap kulturális rovatának a sorsát…” De ő mint egy beprogramozott gép, monoton hangon folytatta: „Nincs lehetetlen! Minden nő erről álmodik. Keveseknek van olyan szerencséje, hogy az álmuk valóra váljék. Te tetszel nekem. Régóta tetszel. Nyilván magas az árad is. Jogosan.” Elvörösödtem, és kikértem magamnak a dolgot, hozzátéve, hogy nem szeretem, ha prostituáltnak néznek, és ha tudom, hogy mi a célja, nem is találkozom vele, de ugye én elméletileg egy állást betölteni jöttem. Mosolygott, és meg sem rezdült. „Nem könnyű manapság az élet – folytatta, mintha semmit sem hallott volna –, ez a csizma a lábadon például – és ekkor a tekintetét fel- és lecsúsztatta a vadiúj csizmámon – nem egy olcsó darab, és nyilván tartani szeretnéd a színvonalat, ami manapság nem könnyű. Velem viszont gyerekjáték lesz. Egy feltételem van csupán. Hogy a feleségem tabu. Nem válok el, akárhogy könyörög majd.” Ekkora orcátlanságtól végképp elnémultam. Talán biztatásnak vette a dolgot, mert közelebb húzódott, és megfogta a kezem. Na, ekkor pattantam fel, mint a meglőtt nyúl, kaptam a kabátom, és kirohantam. A lift nehezen jött, ő viszont kiügetett a nyomomban. Mindentudóan mosolygott: „Én tudok várni. Megvárom, amíg éhes lesz. Minden értelemben.”
Nos, nem találkoztunk többé, és mondanom sem kell, a lapját sem láttam, lehet, nem is létezett soha. Én mindenesetre annyit tanultam az ügyből, hogy nem repülök egyből a mesés, hihetetlennek tűnő ajánlatokra, mert ami hihetetlennek tűnik, az általában az is… Egyébként pedig nem tudok elképzelni olyan „éhséget”, ami afelé hajtana, hogy ilyen palikkal egy tálból cseresznyézzek…
