„Utálom a krimiket, főleg az északiakat – sóhajtott fel a házigazdám, mikor megemlítettem neki, hogy miről írok épp –, a volt barátnőm ugyanis teljesen rájuk volt kattanva, megszűnt társnak lenni egy-egy hatszáz oldalas opus ürügyén.” Nos, én az ex pártján állok, nagy krimifaló vagyok, hajnalig fenntartanak ezek a könyvek, Jót pedig különösen bírom, és nem unom, sehanyadszorra sem. Ráadásul a kedvencemnek, a Hóembernek nagyon sokat köszönhetek. (A képet is ahhoz csináltuk. Emlékszünk még, ugye? A Breivik-ügy előtt vagyunk, Norvégiában nincs, nem létezik, nem elképzelhető sorozatgyilkos. Viszont a jó öreg Harry Hole mégis sorozatgyilkost orront a rejtélyes gyilkosságsorozat mögött, melyek visszatérő motívuma az, hogy mindig van egy-egy hóember a környéken, legtöbbször néz befelé a ház ablakán… Előfordul, hogy a feje egy levágott nőé. Vagy hogy az áldozat – mindig nők – telefonját a hóember gyomrában találják meg. Rémületes.)
Viszont a sok borzongás közben (mert azért borzongok, hiába ismertem már ki kissé az északi krimik logikáját, hiába trenírozta be alaposan az agyamat Karin Fossum és Henning Mankell, hogy csak a kedvenceimet említsem) meg is változnak bennem dolgok. A Hóembert (Scorsese csinál belőle filmet, alig várom) sokáig nem akartam elolvasni, mert nagyon rossz kép élt bennem a hóemberekről. Gyerekkoromban sem csináltam soha, kapásból a hideg ugye meg a hülye hógolyózás, ahol mindig minden csak engem talál el, én meg mellélövök, mert a buddhista tanítást követve célzás nélkül próbálok célozni – bár ekképp lehet, hogy nekem a „mellé” nem egy mellékes hely vagy egy tévedés, hanem sokkal inkább a dolog maga. Az én célom talán mindig valami párhuzamos eltalálása a logikus célpontok helyett…
De igazán három éve, apám halála után vált durvává az érzés. Mentem haza (épp a Rózsadomb alján laktam, de már felfelé), tél volt nyilván, apám fél éve volt halott. És a parkban megláttam a figurát. Nagy volt, torz és szürke, nem az a vidám, csupa fehérség és gombóc, répa és fazék, amit a filmeken és a gyerekkönyvekben látunk. És az arca olyan szürke, mint apámé a kórházban, az utolsó időkben. Akkor már napok óta nem esett, de hirtelen, a látvánnyal egy időben megint szállingózni kezdett a hó. Az is szürke volt. Mint a hamvak, gondoltam akkor. Hetekig nem hagyott nyugodni a kép, hogy szállnak, szállingóznak a holtak maradványai közöttünk, leesnek, sár lesz belőlük, gázolunk bennünk, míg hazáig nem érünk. Írtam erről egy verset akkor, ahogy szinte fuldokoltam, és éreztem, én magam is eltelek, belém jön a hideg, eltelít a szürke semmi. Hóból az ember: színét veszti, elolvad, tönkremegy. És új kerül helyébe, nem is emlékszünk rá, csak néha: „De jó volt a klassz hóember tavaly!” Így hát nem tudtam másra gondolni, csak az elmúlásra. Végül elolvastam a könyvet, és a teljesen másfajta hideglelés segített megérteni, hogy nem szabad egy irányban hagynom a gondolataimat. Van másmilyen hóember is – igaz, borzasztó, de legalább nem az idealizált kontraszt… Annyira magával ragadott Jo ismét, hogy tényleg azt gondolom, negatív képzettársítások, depresszió idején nyugodtan fordulhatunk hozzá. Ezek a jó krimik, ha csak két estére is, de valóban segítenek. És ahány olvasó, annyiféle para – el tudom képzelni, hogy egyik-másik még krimirezisztens szállásadómnak is bejönne. Nem a Csótányokra gondolokø…
