A Firewater egy lelkes barátom miatt került csak a képbe, nem akartam a dög melegben megint hőgutát kapni. Már a koncert előtt felvázolta előttem egy korrekt kiselőadás keretében, mit kell tudni az egykor punkegyüttesként indult bandáról, hogy Tod Bush miatt költözött Balira (már ez nagyon szimpatikus volt), mennyit változott a felállás, hogy a zenekar neve voltaképp egy véletlen és előre lekötött szerződés erős nyomásának köszönhető. Ezzel a tudásanyaggal felvértezve még mindig csekély lelkesedéssel álltam be a koncert elején még ugyancsak gyér közönség soraiba, előre. Aztán az első szám után minden megváltozott.
Az előző napi Cipő-emlékkoncert óta voltaképpen csak a színpadi jelenlét kérdése foglalkoztat, az, hogy mitől függ: valaki elveszik, és valaki egyszerűen megragad mindenkit (még az olyanokat is, akiknek közük nincs a produkciójához), ha kiáll az emberek elé. Nem függ ez kinézettől, nem számít az sem, mennyire jó a hangja valakinek: úgy látszik, ez egy külön tehetség kérdése. Nos, a Firewater frontembere nem egy szépség, a zenekar tagjai kissé szedett-vedetteknek tűntek semmilyen pólóikban, a csoda mégis az első pillanattól működik. Persze, a második számnál már világos, hogy ismerem én ezt a zenekart, nem is kicsit, csak a nevüket nem tudtam, a kocsiban szoktuk ugyanis hallgatni őket. De leszögezem, hiába ismertem pár dalt, ez nem a rajongó lelkesedése, mert eddig nem voltam az. A műsor tett azzá. Amivel világosban, hőségben sikerült a zenekarnak egy tömegnek nem nevezhető emberhalmazt koncertközönséggé kovácsolnia.
| ||
Nekem ennyi elég is lett volna, holott alapvetően a Quimby miatt érkeztem. Hogy végeredményben csalódott vagyok, arról nem a zenekar tehet. Az sosem volt kérdés, hogy Kiss Tibi a hazai frontemberek frontembere, az sem vitapont, hogy természetesen profin ment le a produkció. De ugye én a beharangozás miatt csodát vártam, és számomra a csoda valahogy elmaradt. A dalok kiválasztása előzetes szavazás alapján ment, és ennek az „önök kérték” módszernek köszönhetően főleg a jól ismert dalok sorjáztak egymás után, és valószínűleg csak személyes, hogy hiányoltam egy nagyobb ívű, nem a slágerekre koncentráló múltba tekintést. És valamiképp pszichedéliát, akár látványszinten is. Persze felbukkant Alice is (az indonéz lány, akinek a feldolgozása bejárta a netet), és elénekelte a Most múlik pontosant. Nem tudok másra tippelni, mint hogy az ő jelenléte adta a koncertnév ötletét…
Ha nem lennék olyan régi arc, talán jobban át tudom magam adni ennek az egésznek, de így nekem az marad a csoda, mikor a kezdetek kezdetén egy kis klubban először hallottam a Quimbyt, és kettőről (Kispál, Másfél) háromra nőtt a hazai aktuális kedvenceim száma… Most egy korrekt (néhol nagyon is felpörgő) monstre koncertet láttam, se többet, se kevesebbet. De az biztos, hogy ha ezen az estén látom először a zenekart, nem szegődök a hívükké. És abban is biztos vagyok, hogy ez a vélemény egyéni: a körülöttem végig tomboló igen vegyes korosztályú tömeg nem hiányolta a csodát…
