Barnes regényein legalább annyit nevetek, mint Hornbyéin, csak persze kicsit másképp, mert másképp viccesek. Talán ezért lehet, hogy míg úgy érzem, Hornbyval bármikor szívesen elmennék szórakozni és sosem feszengenék (igen, nem tudok leszokni arról, hogy úgy osztályozzam a szerzőket, mint Holden Caulfield), addig Barnesszal valahogy úgy vagyok, hogy inkább távolról szeretem, pusztán a szövegekért.
| ||
Mindig lesben kellene állnom, éber elmével, mikor mond olyan poént, ami nekem már túl magas, aminek nem értem a forrását, mert nem vagyok elég művelt hozzá, mert nem kapcsolok olyan gyorsan, vagy mert első hallásra túl bonyolult nekem. Közben meg valahol sejtem, hogy az ilyen nagy és mély tudású, amellett szellemes ember nem kérkedik a tudásával, nem vizsgáztatni akar: egyszerűen máshogy kapcsol. Amúgy én is hasonlóan vagyok bekötve, ezért néha rajtam kívül nem érti senki, min is nevetek, megmagyarázni meg olyan snassz (vagy szimplán fárasztó) lenne. Olvasva viszont van idő az íróval mozdulni, ha a rendszerébe kerülünk, világos minden, és az egész ettől csodálatos.
Ráadásul Barnes nem minden könyve épít ugyanarra a szellemi megmozgatásra, és ettől még izgalmasabb. Rendkívül sokoldalú szerző, nagyjából a verseken kívül minden megtalálható a repertoárjában, esszék, tanulmányok, novellák, sőt, egy ideig (kezdetben) újságíróként, kritikusként tevékenykedett. Dan Kavanagh álnéven krimiket is írt, és ő volt az első angol író, aki megkapta a francia Médicis-díjat a Flaubert papagája című regényéért (amiért én egyébként annyira nem rajongok).
A képet egy rendkívül könnyed művéhez (ami páros mű) készítettük elsősorban, a Dumáljuk meg rendesen címűhöz (illetve folytatásához, a Szerelem meg miegymáshoz). Habkönnyű kis dolgozatok, egy szerelmi háromszög története a különböző szereplők szájába adva. Kedveltem a magyar kiadás borítóját, ahol a két férfi (Stuart és Oliver) és az egy nő (Gillian) vannak lerajzolva, az arcuk helyén mindenféle zöldségek. Kicsit kidolgozatlan munkák ezek, odavetett, okoskodó megjegyzések a szerelem természetéről, csetlések-botlások, a figurák alig-alig voltak valóságosak. Utána egyébként komolyan elgondolkodtam, hogy olvassak-e még a szerzőtől bármit is.
De szerencsére olvastam, különben nem jutottam volna el az Anglia, Angliához, ehhez a sziporkázó, kesernyés szatírához sem például, amit bármikor szívesen újraolvasok. Már az ötlet is zseniális: egy gazdag üzletember kitalálja, hogy szeretne egy országot magának, egy saját Angliát. Ennek érdekében vásárol egy szigetet, ahová betelepíti, ami szerinte a legjellemzőbb az igazi Angliára (Big Ben, Robin Hood, Shakespeare stb… – így a kép készülhetett volna emellé is) – ám csak a jó dolgokból csemegézik. Na most képzeljük el ezt magyar módra! Az egyik site-on úgy bő egy éve volt egy sorozat, ahol közéleti embereket (minden területről és oldalról) megkérdeztek, mi a legfontosabb nekik Magyarországból. A válaszok egyszerre voltak megdöbbentőek és totál triviálisak. De azon ugye senki nem csodálkozik, hogy a válaszokból az kerekedett, ami: mindenképpen két Magyarország, Magyarországra lenne szükség. Ám míg Barnesnál csak egy képtelen gondolatfutam az egész, nálunk mintha a valóságban is készülne már ez a skanzen…
